A termékenységi és nyugdíjválság közös a gyökere: a humántőke beruházást nem fizetjük meg

MAG2019. dec. 23.Banyár József
A rovat támogatója:

Ha végignézünk a történelemben a különböző nyugdíjmegoldásokon, akkor azt látjuk, hogy volt néhány, viszonylag szűk, privilegizált rétegnek szóló (pl. a kegydíj), és egy a „nép”, vagyis a széles tömegeknek nyitva álló megoldás. Ez ma is így van, de míg a privilegizált rétegek megoldásai tartalmilag nem változtak - csak a réteg bővült jelentősen-, addig a széles tömegeknek rendelkezésre álló megoldás a második világháború környékén radikálisan átalakult, s ebben lelhetjük a címben jelzett kettős probléma okát.

Míg hajdan a tömegek gyermeket neveltek, akik idős korukban eltartották őket, - amit segített, hogy együtt éltek, egy családi gazdaságban, ahol mindenkinek volt helye és feladata - addig ma a generációk külön élnek, nincs gazdasági kapcsolatuk egymással, s a szülők nyugdíjukat még áttételesen sem a gyermekeiktől kapják. Ha ezt a hajdani megoldást – amit szoktak „hagyományos nyugdíjrendszerként” is aposztrofálni – közgazdaságilag elemezzük, illetve értelmezzük, akkor azt mondhatjuk, hogy

itt a szülők, gyermeknevelési erőfeszítéseik révén, humántőke beruházást tettek.

Vagyis időt - amit jövedelemszerző tevékenységre is fordíthattak volna) és anyagi erőforrásokat (élelmezés, ruházás, oktatás, szállás, stb.- juttattak gyermeküknek, aki ezáltal megszerezte azokat az alapvető képességeket, amelyeket később, felnőtt korában a gazdaságban kamatoztatni tudott. A szülők választhatták volna azt is, hogy mindezeket a javakat felélik, növelve ezáltal a saját fogyasztásukat, de a jövőjükre gondolva ezt nem tették.

A gyermek részéről pedig azt mondhatjuk, hogy azok, amikor felnőttek, és képesek voltak „működtetni” a szüleik segítségével „létrehozott” humán tőkéjüket, a szüleiknek nyújtott időskori ellátással mintegy visszafizették ezt nekik.

S hogy ők is ugyanígy járjanak idős korukban, ők is gyermekeket neveltek.

A rendszer önfenntartó, önfinanszírozó és logikailag zárt volt. Végső soron maga a gyermek a finanszírozta saját felnevelésének a költségeit oly módon, hogy azt visszafizette azoknak, akik ezt „megelőlegezték” neki. Gyermeket nevelni nem csak örömforrás volt, hanem gazdaságilag ésszerű vállalkozás is, aminek ráadásul hajdan viszonylag kicsi is volt a költsége – de később ezt is visszakapták az érintettek. Maga a gyermeknevelésből származó öröm csak ráadás volt.

Nem volt nyugdíjprobléma, és nem volt gond azzal sem, hogy elegendő számú gyermek szülessen. Úgy gondolom, nem véletlen, hogy amióta ezt a rendszert elfelejtettük, mindkét probléma megjelent, s mindkettő egyre élesebb. És nem csak, hogy nem véletlen, hanem mindezek egymással erősen összefüggenek, mégpedig úgy, hogy alapvetően a modern nyugdíjrendszer okozta mindkettőt.

Az ugyanis abból indul ki, hogy a gyermeknevelés önmagában öröm - sőt, annak induló modellje szerint a költsége elhanyagolható -, s ezért annak megtérülésével nem kell foglalkozni.

Teszi mindezt akkor, amikor a gyermeknevelés hossza radikálisan megnőtt (az iskolakötelezettséggel), betiltottak minden gyermekmunkát (helyesen, de ezzel is csökkentve a gyermeknevelés gazdaságosságát), s az oktatás is egyre drágább.

Ez a költség nem térül meg a szülőknek, mert nem kérjük vissza a gyermekektől idősebb korukban, sőt azt mondjuk nekik, hogy azáltal, hogy járulékot fizetnek, azáltal teremtik meg későbbi nyugdíjuk alapját. Ami persze hazugság, hiszen azt a pénzt azonnal az idősebb generációnak juttatják.

Nemcsak azt nem követeljük meg tőlük, hogy közvetlenül visszafizessék felnevelésük egyre nagyobb költségét, de azt is megengedjük nekik, hogy az erre szolgáló pénzt azonnal feléljék, pedig azt – ha a társadalom újratermelését nézzük - vagy gyereknevelésre kellene fordítaniuk, vagy félre kellene tenniük későbbi nyugdíjukra. A mai nyugdíjrendszerből hiányzik a „hagyományos nyugdíjrendszer” fent elemzett gazdasági bölcsessége. A feladat az, hogy ezt helyreállítsuk.

A szerző a Budapesti Corvinus Egyetem docense