Megvédené Magyarországot az euró a magas inflációtól?

Harminc évvel ezelőtt lépett életbe az Európai Uniót létrehozó Maastrichti Szerződés, mely komoly változást hozott az európai integráció mezején. Ennek egyik nóvuma volt, hogy a belső piac már akkor zajló megszervezése mellett és koronájaként 1999-ben bevezette  - 2024. január elsején lesz 25 éve! - a közös valutát, az eurót, és megteremtette mögötte a közös Gazdasági és Monetáris Uniót (GMU).

Már akkor is látszott az EU-ban, hogy néhány ország már nem tartott a kölcsönösen elfogadott mélyülési szinttel, mivel a britek és később a dánok kivételeket kaptak, a svédek pedig gyakorlatilag bojkottálták a bevezetést.

Belépők és kint maradók

Egyebek mellett - a hasznokról és veszélyekről könyvtárnyi az irodalom - álláspontom szerint a tagállamok pénzügyi fegyelmi kényszere; még ha ez a monetáris önállóság feladásával is jár.

A fegyelmi kritériumok része volt a maastrichti küszöbértékek megfogalmazása, ami persze nemcsak a belépésig volt érvényes, hanem az eurózóna tagság alatt egy folyamatos igazodási ponttá vált.

Ez nyilvánvalóan magával hozta azt is, hogy a növekedést nem lehetett elsődleges feladatnak tekinteni a kritériumokkal szemben. Főleg az inflációs előírás kapcsán jelenik meg azóta is a „vagy-vagy”, azaz infláció vagy növekedés, mert hiszen az államháztartási hiányt vagy az adósságrátát ki lehet „növekedni”.

Ha megnézzük a közép-európai régió, és benne hazánk fejlődését és felzárkózásának eredményeit a tagság óta, akkor azt kijelenthetjük, hogy az EU tagság Magyarországnak előnyt hozott.

Felzárkózásnál magasabb az infláció

Akárcsak a szintén szabadon lebegő valutával rendelkező lengyelek, csehek vagy románok számára is. Ugyanakkor az is igaz, hogy már 2019 előtt is a gazdasági felzárkózás általában magasabb inflációval járt térségünkben, ami az uniós belső piacon természetes, hiszen a termelési tényező szabad áramlása közelebb hozza az alacsonyabb ár- és bérszínvonalú tagállamokat az uniós átlagszinthez.

Ez azonban érvényes volt akkor is, ha a közben az eurózónába belépett államok sikeres felzárkózást hajtottak végre, elég, ha csak a kirobbanó balti államokra gondolunk.

Az eurózóna bevezetése óta térségünkből fix árfolyammal - un. valutatanács formájában - kapcsolódó Bulgária esetében is nagyívű gazdasági és árfelzárkózás tanúi lehetünk.

Igaz, a folytatást illetően a kérdés akkor merül fel, ha már elérték a felzárkózó országok az EU átlagát vagy annak közelébe kerülnek, hiszen a térség extenzív fejlődésének erőforrásai - külföldi tőke és hazai munkaerő összekapcsolása - kimerülnek, és komoly problémák adódnak az intenzív ismérvek szerinti felzárkózással.

Az infláció és az euróövezeti tagság: nincs szoros korreláció

Szakmai körökben felmerül a kérdés, hogy vajon a mostani, 2018-19-től számolt nemzetközi válságos időszakban milyen hatással volt az inflációra az, hogy a felzárkózó államok, vagy az átlag alatti fejlettségű tagállamok az eurózóna tagjai-e vagy sem. (Az nyilvánvaló, hogy az árfolyamok kapcsán a leértékelés lehetőségével kényszerűen élő ország - nyitottságtól függő mértékű - pótlólagos inflációt importál.) A válasz egyértelműen az, hogy nincs szoros korreláció.

Miért nálunk a legmagasabb az infláció?

Ugyanakkor azt is érdemes megvizsgálni, hogy nyitott és felzárkózó rendszerváltó országok miért mutattak az eddigieknél is magasabb inflációs rátát az EU átlaghoz képest az elmúlt másfél évben, ráadásul köztük is toronymagasan kiemelkedik a magyar mutató. Meddig marad ez így?

Az első szempont ehhez, hogy mennyire bírja a versenyt főleg egy nagyon nyitott országnál - mint mi vagyunk a csehekkel és a szlovákokkal - a külkereskedelemi mérleg alakulása, és bővebben a külső finanszírozási egyenleg állása.

Ha ez deficites, akkor a szabadon lebegő valuta kamatemelés nélkül gyengül - ebben a szlovákok értelemszerűen nincsenek érintve -, és az importon keresztül ömlik be az infláció.

Másrészt fontos tényező lehet az is, hogy mennyire versenyképes költségoldalon az adott gazdaság. Ha sajnálatos módon pl. a hazai mezőgazdasági termelésben hatékonysági problémák vannak, akkor a költségek (pl. bérek, különadók, energia) visszanyerése miatt emelkednek a termelői árak, jobban, mint más területen. Az euró övezetben már május óta az energiaárak stabilak, a fogyasztóknál negatív inflációt mutatnak.

Ez így van a tagállamok nagy részénél is, ezért inkább az élelmiszertermelés és a szolgáltatások költséghatékonysága kerül előtérbe. De az ipar nagy energia igénye is problémás lehet főleg ott, ahol valamilyen szubvencionált árrendszer létezik.

Az államháztartási hiány és a külső egyensúly szerepe az inflációban

Itt jön a következő nagy kérdés, hogy mikor lép ki a hatósági áras vagy az azt befolyásoló rendszerből a gazdaságpolitika, legyen az valamilyen lakossági fogyasztási vagy mesterséges kamatplafon kötelezettségi rendszer. Ezeknek is egyszer véget kell vetni, aminek következménye az automatikus áremelkedés, igaz ez enyhíti majd a költségvetési hiányt vagy a pénzügyi rendszer terheit. (Külföldi példákat véve: ha ideiglenesen bevezetnek csökkentett ÁFÁ-t, akkor azt is a költségvetési bevételek miatt hamarosan vissza kell vinni, megnövelve ezzel az inflációt. Már csak azért is, mert 2024 tavaszától egyébként újra életbe lép a Túlzott Deficit Eljárás.)

És végül említsük meg az államháztartási hiány mértékét. Ha ez nagy, akkor az természetesen felfelé tudja nyomni az inflációt, hiszen nagyobb pótlólagos kereslettel jár, mint pótlólagos kínálattal.

Hogyan állunk a térségben ezekkel az összefüggésekkel? A mindig fegyelmezett balti államoknál például a hiány rendkívül alacsonyan alakult és most is ez a helyzet.

Az idén már az első félévben is közelítettek az egyensúlyi állapothoz, 1 % alatti hiány várható legtöbb helyen, az államadósságok is kordában vannak tartva, ezért nem feszíti a gazdaságpolitikájukat az a kényszer, hogy gazdasági növekedéssel „kinőjék” az adósságot és a deficitet, hiszen ezt már harminc éve a lehető legszigorúbb neoliberális-monetáris politika alapján tartják alacsony  szinten.

Ráadásul nagyon fegyelmezetten tartják a külső egyensúlyt is, azzal együtt, hogy politikai okokból átálltak az orosz elsődleges energiafüggésről a máshonnan származó és/vagy más típusú energiahordozó használatára.

Mivel az inflációt - lévén versenyképes gazdaságok - piaci alapon ráeresztették ár- és kamatsapkák nélkül a gazdaságra, ezért most a magas bázis miatt az áremelkedések mérséklődése prognosztizálható.

Vagyis a várhatóan magasabb - 2019-hez és 2020-hoz képest - energiaárak sem okoznak hatalmas költségnövekedést az orosz szénhidrogénekről való leválással együtt sem, részben azért, mert szolgáltatásokra alapozzák a nemzetközi gazdasági bekapcsolódásukat, nem az iparra vagy a mezőgazdaságra.

Az ipar energiaérzékenységén sok múlik

Az ipar magas energiaérzékenysége miatt a cseheknél és a már eurózóna tag szlovákoknál is fennáll a magasabb infláció ténye. Náluk is megközelítette a 20 %-ot a csúcsinfláció az utóbbi időben, de azt nem haladta meg, mint a magyar vagy a balti csúcsérték. Hasonló a horvát és a szlovén számsor is. A szlovákoknál is probléma lehet a költségérzékenység, hiszen ők - tőlünk vagy a románoktól és a lengyelektől eltérően - nem tudnak leértékeléssel bér és más input olcsósítást euróban végrehajtani.

Mivel a szlovák ár- és bérszínvonal már most magasabb, mint a magyar, csak akkor tud költségoldalon antiinflációs politikát felmutatni, ha a gazdaság nemzetközi versenyképessége és hatékonysága javul.

Idén a lengyelek vagy a magyarok és csehek a szabadon lebegő valutájukat nem értékelték le, a külső mérleg ezt nem kívánta meg. (A románok sem, bár náluk kívánná.)

Ezzel nem hoztak be pótlólagos inflációt, de az is látszik, hogy belső okok miatt ezeknél az országoknál a közeli időszakban is lassabban fog csökkenni az áremelkedés üteme az euróövezet átlagához képest. Ugyanilyen okokból hazánkban is magasabb lesz a fogyasztói árszínvonal emelkedése még a régióhoz képest is.

Külön kérdés most még, hogy lesz-e a bolgárokkal euróövezeti bővítés 2025 elején. Tudjuk, hogy a horvátokkal együtt 2020-ban beléptek az euróövezet előszobájának tartott ERM II mechanizmusba, de a közös valutaövezethez nem tudtak Zágrábbal együtt csatlakozni, elsősorban a magas infláció miatt.

Egyensúlyi mutatóik jók, tovább zajlik a mélyről jövő fogyasztói árszínvonal felzárkózásuk, 2022-ben az EU átlag 55 %-án voltak. Mivel az egy főre jutó reál GDP terén is rohamléptekkel emelkednek - tavaly 55 % volt az EU-hoz képest -, már nem lesz kizárható, hogy ez a szint a korábbi precedensek ellenére elégséges lehet a belépéshez. (A legalacsonyabb szint Lettországban volt a belépés évében 64 %-kal.)

A hozzánk hasonlóan komolyabb egyensúlyi gondokkal és így versenyképességi problémákkal felzárkózó románok esetében még az évtized végén történő belépés is nehezen látszik, hiszen Bukarest nem tudja meggyőzni az eurózóna tagállamait arról, hogy bírni fogja-e a közös valuta okozta versenyt, főleg a görög és az olasz példák után. Az egyetlen tagállam, mely a COVID elején is Túlzott Deficit Eljárás - EDP - alatt állt. 2024-ben is jó eséllyel ide kerülhet, nem kizárt, hogy velünk együtt.

Felmerülhet az új Tusk kormány esetében, hogy megcélozzák-e a maastrichti kritériumok teljesítését. Az euró bevezetése, mint cél a lengyel lakosság álláspontja alapján nehezen elképzelhető - az eurótól való tartózkodás a csehekkel együtt brit örökség -, de a fegyelmi hatás annál inkább, akárcsak a svédeknél, cseheknél vagy a már példaszerű dánoknál.

Két rövid konklúzió a végére

Egyrészt nem azon múlik elsősorban a felzárkózás folytatása vagy annak egyensúlyzavaros volta, hogy

valaki az eurózóna tagja-e vagy sem;

kötetlen monetáris politikával követi-e az euró értékét;

esetleg szabadon lebegő árfolyampolitikát folytat általában leértékeléssel,

vagy ha kell, saját markáns árfolyampolitikával és az eurózónánál magasabb kamatszinttel - ami persze nehezíti (drágítja) a gazdasági felzárkózást.

Hanem döntően inkább a gazdaságpolitikától, a versenyképesség hiányában az egyensúlyi zavaroktól, azok finanszírozásától függ, mint a magyar vagy a szlovák esetben. Ennek része az is, hogy idehaza a következő évben tudunk-e lényegesen hiányt és inflációt és így a finanszírozási kamatköltségeket csökkenteni vagy sem.

 A másik konklúzió, hogy az Európai Unió „mélyülési sikerigényének” lesznek-e az euróövezet bővítésére olyan hatásai, mely révén a bent lévők is nyitottabbá válnak a felzárkózók felvételére.

Ez mostanában csak a bolgárok esetében valószínűsíthető, ők már az ERM II mechanizmusban vannak több, mint három éve.

Utóbbi kapcsán megemlíteném a 2017-ben tett felvetésemet, miszerint érdemes lenne a dán példára hivatkozva külön megállapodással belépni a közös árfolyam mechanizmusba (ERM II) hosszabb időn - nemcsak az euróbevezetés előtti kötelező két évben - keresztül, mely az árfolyam- és pénzügyi fegyelmet és a gazdaság alkalmazkodását segítené anélkül, hogy feladnánk a szabad monetáris politika és az esetleges leértékelési szükséglet lehetőségét.

Most első lépésként megelégednék azzal is, ha a forint árfolyama követné a svédek vagy a csehek módjára az eurót.

A szerző a Károli Gáspár Református Egyetem tanára, volt külügyi államtitkár és EP-képviselő.