Gorbacsov politikailag nagyot hazardírozott, de egy idő után már csak sodródott a reformjai által elindított események mögött. Úgy vált történelmi személyiséggé, hogy minden beteljesült, amit eredendően nem akart és amiért sokan annyira csodálják őt a világon, csak hazájában nem.
Kilencvenegyéves korában elhunyt Mihail Szergejevics Gorbacsov, a Szovjetunió Kommunista Pártjának volt főtitkára, a Szovjetunió első és utolsó elnöke.
Kevés olyan államvezető volt a világon, aki mindössze hatéves (1985-1991) kormányzás alatt olyan mélyreható társadalmi és világpolitikai változásokat indított el, mint ő.
Gorbacsov kiemelkedő jelentőségű államférfi volt, aki – akarva-akaratlan – világtörténelmet írt.
Ráadásul azon kevés számú szovjet/orosz vezetők közé tartozott, aki zsigerileg megvetette az önkényuralmat mint államvezetési formát és irtózott a politikai erőszaktól.
A hatalom csúcsán is alapvetően tisztességes, becsületes ember maradt, harcolt az országát mélyen behálózó korrupció ellen, s távolról sem szupergazdagként távozott a hivatalos politikai rendszerből.
Vélemény és szólásszabadság
Gorbacsov halála kapcsán javában folyik a mérlegkészítés arról a vezetőről, akinek a fő reformtörekvéseit jelképező orosz szavak – a demokratizálódást/liberalizálást kifejező glasznoszty és a gazdasági reformokat megtestesítő peresztrojka – világszerte közismert, ikonikus politikai fogalommá váltak.
A vélemény- és szólásszabadságot lehetővé tevő glasznoszty volt Gorbacsov egyik legsikeresebb reformkezdeményezése, amely talán több szabadságot adott a szovjet embereknek a kommunista rendszer bírálatához, mint amit Gorbacsov jónak látott.
A glasznoszty szellemében Gorbacsov 1989-ben versengő szavazást rendelt el a Lefelsőbb Tanács (parlament) képviselőinek megválasztására. A Tanács üléseit élőben közvetítette a televízió, beleértve azt a jelenetet, amikor a prominens disszidensnek számító Andrej Szaharov nyílt politikai kihívást intézett Gorbacsov ellen.
Az SZKP több mint fél évszázados politikai monopóliuma megrendült.
A glasznoszty égisze alatti perzselő társadalmi viták olyan erőteljesen változtatták meg az állampolgárok véleményét a fennálló rendszerről, hogy az az SZKP hitelességének és legitimitásának súlyos, valószínűleg végzetes hanyatlásához vezetett. Akaratlanul is a glasznoszty és a totalitariánus rendszer leépülése Szovjetunió-szerte teret nyitott az addig erőszakosan elfojtott nacionalista és függetlenségi irányzatoknak.
Gorbacsov hatalomra kerülésekor a Szovjetuniónak mindennél nagyobb szüksége volt a már hosszabb ideje gyakorlatilag veszteglő gazdaság reformokkal való felpörgetésére és korszerűsítésére. Ezt célozta a peresztrojka.
Nem jött létre életképes piacgazdaság
De Gorbacsov félt a nagyszabású privatizálástól és más, mélyebb szerkezeti reformtól, mivel szerinte azok megengedhetetlen mértékű munkanélküliséghez és jövedelemi/vagyoni egyenlőtlenségekhez vezethetnek a kommunista társadalomban.
1992. április 24-én Moszkvában készített kép Mihail Gorbacsovról, az egykori Szovjetunió utolsó elnökéről. (MTI/EPA)
A felemás, bátortalan reformok és dereguláció azonban inkább gazdasági káoszt hoztak, mintsem fellendülést és modernizálást. Az áruhiány tovább mélyült, az életszínvonalat tükröző egy főre jutó nemzeti jövedelem számottevően csökkent Gorbacsov hat éve alatt.
A peresztrojka-reformok destabilizálták a régi parancsgazdaságot, anélkül, hogy életképes, alapvetően piaci alapú gazdaságot hoztak volna létre.
Gorbacsov mint gazdasági reformer egyértelműen megbukott a szovjet közvélemény szemében, ami nagy szerepet játszott későbbi politikai eltávolításában. Gorbacsov később azzal védekezett – nem túl meggyőzően – az erőtlen reformokkal kapcsolatban, hogy egy radikálisabb peresztrojka polgárháborúhoz vezethetett volna.
Gorbacsov nevéhez nem csak a peresztrojka és a glasznoszty kötődik elválaszthatatlanul, hanem a Szovjetunió megszűnése is.
Népszavazás a szuperhatalom felbomlásáról
Ez korántsem volt Gorbacsov célja, de ennek ellenére a legnagyobb világpolitikai következményekkel járó öröksége lett. Vannak olyan történészek és politikusok, akik szerint Gorbacsovot nem terheli semmilyen felelősség a több mint hét évtizeden keresztül fennálló szuperhatalom váratlan felbomlásáért 1991 legvégén.
Idézzük vissza röviden a felbomláshoz vezető tényeket és Gorbacsov azokban játszott szerepét. 1991. március 17-re Gorbacsov elnök történelmi népszavazást rendelt el az egzisztenciális és identitásválságban szenvedő Szovjetunió jövőjéről. Ez volt az egyetlen össz-szovjet referendum az ország történetében. Gorbacsov biztos volt abban, hogy – új szövetségi elvekre alapozva (például az önkéntes szovjet föderáción belüli egyenlőség biztosítása a szuverén tagköztársaságok között) – a referendummal megmentheti országát a fölbomlástól, beleértve a kilépés iránt különösen elkötelezett balti köztársaságok maradását.
Gorbacsov nagyon elszámította magát, az ellenkezőjét érte el annak, amit akart: a tizenöt tagköztársaság közül fél tucat bojkottálta még a népszavazásban való részvételt is, és ezzel elindult a Szovjetunió rohamos tempójú szétesése.
Alig több mint kilenc hónappal később már nem volt Szovjetunió, a helyébe kerülő csonka Független Államok Közössége (FÁK) szinte csak papíron, diplomáciai biodíszként létezett. Gorbacsov jól látta, hogy a FÁK létrejöttével
(a szovjet) emberek többé már nem egy nagyhatalom állampolgárai.
Gorbacsov formálisan a FÁK-ot nevezte meg lemondása fő okának 1991 decemberében, pedig az a végzetes márciusi népszavazás, az elképesztően rossz gazdasági állapotok miatt kiéleződött belpolitikai helyzet, a tagköztársaságokon belül felerősödött függetlenségi vágy, személyes népszerűtlensége és a megerősödött rivális, Borisz Jelcin természetes következménye volt.
Eredménytelenül – emiatt elnöki tekintélyét jócskán tovább tépázva – Gorbacsov minden követ megmozgatott a balti köztársaságok függetlenedési törekvéseinek meghiúsítása érdekében. Litvániában például elrendelte a szovjet csapatok mozgósítását és halálos összecsapásokra került sor a polgári lakossággal.
Vlagyimir Putyin orosz elnök lerója kegyeletét Mihail Gorbacsov egykori szovjet államfő nyitott koporsójánál a moszkvai Központi Klinikai Kórházban 2022. szeptember 1-jén.
MTI/AP/Russian pool
Emellett Gorbacsov kereskedelmi embargót rendelt el Litvániával szemben, amely a tagköztársaságok közül elsőként kiáltotta ki függetlenségét 1990 márciusában, amit a szovjet szövetségi szervek nem ismertek el. A súlyos baltikumi válság azonban csupán a jéghegy csúcsa volt az unión belüli kiválási törekvéseknek.
Utólagos bölcsességgel nagyon is elképzelhető, hogy a Gorbacsov elnök által elrendelt referendum nélkül a Szovjetunió nem esett volna szét darabjaira, de bizonyosan nem olyan világrengető hirtelenséggel és teljességgel, mint ahogy 1991 decemberében történt.
Politikai hazardírozás
Kísérteties a hasonlóság Mihail Gorbacsov és David Cameron volt brit miniszterelnök között. Cameron 2016 nyarán – nem kis mértékben taktikai fogásból és sokak szerint teljesen fölöslegesen – rendelte el a brexit-népszavazást a saját (konzervatív) pártját és az egész országot megosztó EU-tagság ügyében.
Cameron magabiztos volt abban, hogy a népszavazás egyszer és mindenkorra eldönti a kérdést az általa preferált „maradás” javára. Nagyot tévedett ő is. A brexit-szavazás nélkül Nagy-Britannia nagy valószínűséggel ma is az Európai Unió tagja lenne. Ennyit az államvezetők kritikus döntéseinek történelmi felelősségéről és következményeiről.
A maga idejében Mihail Gorbacsov nagyot hazardírozott, elbukott, egy idő után már csak sodródott az általa elindított eseményekkel, mégis történelmi személyiséggé vált.
Ám úgy vált azzá, hogy szinte minden beteljesült, amit eredendően nem akart, és amiért sokan máig annyira csodálják őt a világon (de nem Oroszországban, ahol fölöttébb népszerűtlen maradt egészen haláláig): megszűnt a Szovjetunió mint szuperhatalom, a szovjet kommunizmus, az SZKP, a tervgazdaság, a KGST és a Varsói Szerződés. A hatalmas, etnikailag sokszínű szovjet birodalomból maradt egy jóval kisebb orosz utódállam, autokratikus politikai rendszer, oligarchikus kapitalizmus, mélyen alulteljesítő gazdaság, mértéktelen korrupció.
És kialakult egy olyan agresszív, neo-imperialista orosz külpolitika, amely (legalábbis részben) restaurálni akarja azt a Szovjetuniót, amely Gorbacsov alatt darabjaira, tizenöt felé hullott szét. Ezekért azonban Mihail Gorbacsovot már egyre kevésbé terheli a történelmi felelősség.
A szerző a Világbank volt vezető közgazdásza.
