A film, mint a háborús propaganda egyik legfőbb fegyvere

Szemben mondjuk a könyvekkel, a mozi a tömegeknek szól és könnyen játszik az érzelmekkel. Épp ezért ez az egyik leghatásosabb propaganda eszköz.

Minderre már az első világháború idején is rájöttek.

Az 1916-os brit alkotás A Somme-i csata ugyan dokumentumfilmként volt meghirdetve, mégis olyan beállított jelenetekkel is operált, melyeknek nem sok köze volt a valósághoz.

Az első nagy világégés idején azonban a filmet, a német háborús gépezet használta a legnagyobb előszeretettel. Még Amerikában is indítottak egy mozis kampányt, amely a német-barát érzelmeket igyekezett felkorbácsolni. A cél az volt, hogy meggyőzzék az amerikaiakat, hogy ne szálljanak be a háborúba.

Ám, ami a filmes propagandákat illeti mindez csak halovány előképe volt annak, ami ezután jött.

Világháborús agymosás

Miután Németországban Adolf Hitler hatalomra került a helyi filmes világ is kifordult a sarkából. A moziipar ezután közvetlenül Joseph Goebbels propagandaminiszterhez tartozott, aki betiltotta a filmkritikákat. Az irányítása alatt kétféle mozi kezdett el szárnyalni: voltak, amelyek a politikai üzeneteiket kendőzetlenül, mindenféle szűrő nélkül adták át.

Ilyen volt például az 1933-as Hitlerjunge Quex, amely egy fiatalemberről szól, aki kommunista-szimpatizánsból hithű náci lesz.

Ennél is borzasztóbb az 1940-es Az örök zsidó (Der ewige Jude), amelynek célja az antiszemita eszmék széleskörű elterjesztése volt. Nem csak a narrációval, hanem a képi vágással is igyekeztek erősíteni az előítéleteket. Miközben a zsidókat civilizálatlan parazitáknak állítják be, van hogy közvetlenül egymás után mutatnak benne patkányokat és zsidókat azt hangsúlyozva, hogy nem is nagy a kettő között a különbség.

Az örök zsidó korabeli plakátja

A hasonló szellemiségben készült német filmdráma a Jud Süss nálunk is óriási siker volt annak idején. Egy korabeli plakát szerint 25 nap alatt több mint 75 600-an látták Budapesten. Ezt a gyűlölködő alkotást később a koncentrációs táborok vezetőinek, illetve jó pár SS tisztnek kötelezően meg kellett néznie.

Emellett viszont voltak filmek, amelyek az üzenetüket burkoltabban adták át. Mint az 1935-ös Jeanne d’Arc film a Das Mädchen Johanna, amely annyi időt töltött azzal, hogy a briteket és a franciákat balfékeknek ábrázolja, hogy végül Jeanne d’Arc mellékszereplő lett a saját filmjében.

Volt egy-két propaganda film, amely végül filmtörténelmileg is jelentősnek bizonyult.

Erre a legjobb példa Leni Riefenstahl mozija Az akarat diadala (Triumph des Willens), amely a náci pártkongresszust örökítette meg.

A későbbi rendező-generációknak jó pár tagja innen leste el, hogy miként kell hatásosan tömegjeleneteket felvenni. A saját bevallása szerint a Csillagok Háborúja filmek alkotója George Lucas is sokat tanult Riefenstahl-tól.

Bal oldalt: részlet Az akarat diadalából (1935); Jobb oldalt: részlet a Csillagok Háborújából (1977) 

Háborús Disney

Miután kiütött a második világháború az amerikai filmipar is gyökeresen átalakult. Az Egyesült Államok Háborús Információs Hivatala 1942-től 1945-ig gondoskodott róla, hogy olyan film ne kerüljön a nagyvásznakra, amely az amerikaiakat háború-ellenesnek mutatja be.

Közben a kormányzat több rajzfilmstúdióval is szerződést kötött. Így a Warner és a Disney is elkezdett olyan háborús propaganda-anyagokat gyártani, amelyek aztán egyenesen a mozikba kerültek.

Ezek közül az egyik leghírhedtebb Donald kacsáról szól, aki rémálmában a náci Németországban ébred és még egy hadiipari gyárban is nekiáll dolgozni.

Donald kacsa rémálmában a Mein Kampf-ot olvassa (Walt Disney)

A Warner stúdiónak olyan filmje is volt, amely vicces háziállatokkal magyarázta el a nácizmus előretörését. A korszak egyik leghatásosabb szkeccse viszont az egeres céghez köthető. Az Oktatás a halálra olykor gegeken, néhol viszont komoly jeleneteken keresztül mutatta be, hogy egy ártatlan gyerekből hogy lesz szélsőséges „pártkatona”.

Részlet az "Oktatás a halálra" című 1943-as kisfilmből (Walt Disney)

A magyar diktatúrák és a propaganda

A második világháború idején Magyarország se maradt ki a propaganda filmek gyártásából. A kor háborús filmjeiből az egyik legismertebb az 1944-es Magyar Sasok, amely követi a műfaj megszokott kliséit. A főszereplő, Bandi eleinte hallani se akar a repülésről és a háborúról, ám mire véget ér a film, már bátran harcol a magyar hadseregben.

Az efféle alkotások készítői remélték, hogy hasonló lelki utazáson megy át a néző is, és ha esetleg korábban voltak is kétségei, mire a végén felgyullad a moziban a fény már alig várja, hogy támogassa a háborút.

A Magyar Sasok még egy meglehetősen gyengécske film, amely néhol kifejezetten amatőrnek tűnik. Viszont mire beköszöntött a hidegháború és vele együtt újabb véres diktatúra tűnt fel a színen, a propaganda-filmek is megváltoztak Magyarországon.

A rosszindulatú manipuláció még ügyesebbé vált. Az egyik legjobb példa erre az 1948-as Egy asszony elindul.

A film rögtön a budapesti ostrom után veszi fel a fonalat, amikor egy család visszaköltözik a fővárosba. Az induló képek megrázóak, már csak azért is mert itt még nem kellett speciális effekteket használni ahhoz, hogy a háború szörnyűségeit érzékeltessék. Elég volt csak megmutatni néhány valódi budapesti romot. Látható, hogy a készítők tanultak az olasz neorealistáktól.

A nyomor képei is hasonlóan mellbevágóak, de aztán igazán az lesz velőt rázó, amikor kiderül, hogy miféle borzasztó üzenete van a filmnek. Az Egy asszony elindul ugyanis pozitív fényben tünteti fel azt a feleséget, aki a Pártnak elárulja a saját férjét, pusztán azért mert az Nyugatra akar költözni.

Mi változott napjainkra?

Az elmúlt években az Egyesült Államokban jó pár olyan film jelent meg, melyre egyes elemzések ráütik a háborús propaganda címkéjét, annak ellenére, hogy a kormányzatnak az USA-ban nincs központi ráhatása a filmstúdiók működésére.

Mindenesetre az álomgyárban, amikor az afganisztáni és az iraki háborút veszik górcső alá, rendszerint felhívják a figyelmet az ütközetek értelmetlenségére, viszont magát az amerikai katonákat következetesen roppant pozitív színben tűntetik fel.

A bombák földjén, A túlélő vagy az Amerikai mesterlövész mind-mind hősies, bátor és hazafias embernek mutatja be a bakákat, úgy hogy közben a háború borzalmaira is rálátást nyitnak. De vigyáznak rá, hogy az ellenség a nézőnek ne legyen túl szimpatikus.

Bizonyos értelemben korunk háborús, amerikai filmjeiből a legmesszebb az Oscar-díjas Zero Dark Thirty merészkedett el.

Ebben ugyanis egyértelműen azt sugallják, hogy a foglyok kínzása célravezető is lehet és a kínvallatásokat el kell fogadni egyfajta szükséges rosszként.

Egy biztos: a propaganda-filmek napjainkra alaposan átalakultak. A szájbarágós üzeneteket nem szeretik a nézők.

Sok más ok miatt valószínűleg a Putyin alatt készült orosz dokumentumfilmek Ukrajnáról ezért sem arattak különösebb sikert. Pedig tettek érte, hogy a nyugat is felfigyeljen rájuk. Igor Lopatonok két filmje (Ukraine on Fire, Revealing Ukraine), melyek a szomszédunkat egy bukott államnak mutatják be, még a neves amerikai filmest Oliver Stone-t is felsorakoztatták a készítőik között.