Arcképek a magyar panteonból –  Csengery Antal, a szürke eminenciás

Ő sem gazdag, sem miniszter, sem szónok, sem pártvezér, sem hatalombirtokos nem volt. S neki mégis hatalmas pozíciója volt. A képviselőházban gyakran döntő volt felszólalása. A pénzügyi bizottságban rendesen döntő volt befolyása. A miniszterek törekedtek vele jó lábon állani. Sok képviselő és sok publicista kereste kegyét. Államkölcsönt sohase kötött, vasúti engedélyt sohase adott, pénzügyi, közoktatási és közigazgatási törvényjavaslatot sohase nyújtott be a miniszter a megkérdezése nélkül.

Ki volt az az ember, akiről így emlékezett meg az előző századfordulón Eötvös Károly, a „Vajdának” nevezett híres politikus, ügyvéd, publicista, író. Nos, e ragyogó elme és kimeríthetetlen anekdotázó szerint Csengery Antal volt az, aki hatalmas befolyását nem kizárólag kiváló tehetségének és kivételes szorgalmának, munkabírásának köszönhette, s nem is csak annak, hogy pénzügyi, közgazdasági és közigazgatási kérdésekben Európa összes művelt államának minden politikai mozgalmát és tudományos eredményét jól ismerte.

Hanem elsősorban annak, hogy az 1860-as években (jó barátja, Szalay László halála után) ő lett Deák Ferenc bensőséges bizalmi embere, valóságos személyi titkára, akivel a „haza bölcse” bizalmasan megbeszélte a napi teendőket, s aki közvetített Deák és a miniszterek, képviselők, kormánypárti és ellenzéki politikusok között, naponta tárgyalt, egyeztetett velük.

Így Csengery volt a kiegyezés korának első számú, megkerülhetetlen szürke eminenciása, akit az élclapok a Deák-párt „jezsuita generálisának” állítottak be, aki azonban szerényen a párt közkatonájának, afféle „haladásügyi napszámosnak" nevezte magát.

Az 1822-ben Nagyváradon született és 1880-ban Budapesten elhunyt politikus, történész, közgazda és publicista az egyik leginkább elfelejtett tagja a 19. századi „hosszú reformkor” (1825–1875) élenjáró szellemi és közéleti csoportjának.

A református Csengery Antal a nagyhírű debreceni kollégiumban, majd a nagyváradi jogakadémián tanult, ahol diáktársaival olvasóegyletet alapított, s érdeklődött a retorika iránt. Tanulmányait a debreceni református jogakadémián fejezte be, pályája elején Bihar vármegyében joggyakornok volt, 1843-ban gróf Zichy Ferenc írnokaként került a pozsonyi országgyűlésre, ahol megismerkedett a centralista Szalay Lászlóval, általa pedig báró Eötvös Józseffel, Trefort Ágostonnal.

Csengery neve először a Kossuth által elindított Pesti Hírlap szerkesztőjeként ivódott a reformkori köztudatba: 1845–48 között ő volt a legnépszerűbb és legbefolyásosabb reformkori újság szerkesztője.

Ekkor alakított ki szorosabb kapcsolatot a korabeli politikai, tudományos és irodalmi közélet szereplőivel, majd 1849-ben Szemere Bertalan belügyminisztériumi tanácsosaként, kodifikátoraként, valamint a Respublica című lapnál is dolgozott, emiatt Világos után menekülnie kellett, de végül a császári haditörvényszék felmentette.

A szabadságharc osztrák–orosz leverése után természettudományi tanulmányokat folytatott a kor nagyjainál, Szőnyi Pál „akadémiai szintű” református fiútanodájában világtörténetet adott elő, egyúttal a pesti protestáns főiskola növénytan tanára is volt. Szócikkeket írt az Ujabbkori Ismeretek Tárának, dolgozott a Magyar szónokok és statusférfiak című könyvén.

A Habsburg-önkényuralom idején a szellemi körök újjáélesztésén munkálkodott, akkor ismerkedett meg Gyulai Pállal, akivel később közeli barátságba került. Főként Kazinczy Gábor szalonjába járt, s azon fáradozott, hogy minél több tehetséges fiatal útját egyengesse, az irodalomban pedig igyekezett ébren tartani a nemzeti közszellemet. Sokat tett azért, hogy Arany Jánosnak és Gyulai Pálnak állást találjon Pesten. Az 1850-es években az úgynevezett „irodalmi Deák-párt” tagjaként is irányító szerepet vállalt a művelődésben.

A „mérsékeltek” csoportjában Csengery sugalmazó és mozgató szellemiség volt, aki egy platformra hozta Aranyt, Keményt, Erdélyit, Szász Károlyt, Tompát, Pákh Albertet és Gyulai Pált – utóbbi emlékbeszédében is kiemelte rendkívüli közvetítő képességét: „Eötvösnek, aki elmélkedő, impresszióinak hódoló, gyakorlatiasságot adott, Kemény pesszimizmusát, szkepszisét enyhítette, Szalayt ösztönözte, és a morgó Deákkal is bánni tudott”.

Csengery jelentette a hidat az íróközösség és Deák között, a nemzeti nyelvvel együtt őrködve a magyar józan ész fölött is.

1857–69 között szerkesztette az Akadémia által kiadott Budapesti Szemlét, az MTA osztályközleményeit és jegyzőkönyveit (1871–80 közt akadémiai alelnök volt).

Deák bizalmasaként a kiegyezés előkészítésében is szerepet vállalt, 1865-től Deák-párti országgyűlési képviselőként kulcsszerepe volt a törvényalkotói munkában. Az országgyűlés pénzügyi bizottságának kezdettől fogva tagja és sokáig elnöke volt. Ő formázta meg a költségvetési törvényeket, részt vett az adótörvények megalapításában és számos módosítást vitt azokon keresztül. Az éves költségvetések tárgyalásánál sok reformot indítványozott. Ő fogalmazta a függő adósságok ellenőrzéséről szóló törvényeket, átalakította a közös nyugdíjakról, s a kisajátításról szóló törvényeket, a népiskolai közoktatásról szóló törvényeket pedig számos módosításával egészen újjá alakította.

Mindent elkövetett, hogy az államháztartást ráncba szedje. Többek között indítványozta, szövegezte és keresztülvitte az Állami Legfőbb Számszék felállítását.

A jegybankügyi bizottságban is részt vett, s megformázta az ankét (értekezlet) kérdő pontjait és a bizottság jelentését az országgyűléshez. Deákkal és Ghyczyvel átdolgozta az új községi törvényt, amelyhez ő adta a legtöbb módosítványt. Mint Pest városi képviselőnek nagy része volt a főváros közoktatása színvonalának emelésében; elnöke volt a Városi Pénzügyi és Polgári Iskolai Bizottságnak.

A polgári iskola eszméjét ő vitte be az iskolai törvénybe, és ő eszközölte ki (főleg Pesten) több ilyen iskola létrejöttét. A „latinos” gimnázium és a reáliskola ötvözeteként létrehozott polgári iskola azt az általános műveltséget kívánja megadni, „amelyre egy tudományos pályára nem törekvő, jobb módú, művelt magyar állampolgárnak nélkülözhetetlen szüksége van” – fogalmazott.

1850-től egészen 1880-ig alig volt a gyorsan fejlődő Magyarországon akár szellemi, közművelődési, akár anyagi felemelkedést célzó vállalat, intézet vagy egyesület, amelynek tervezésében, megindításában, vagy szükségesnek mutatkozó átalakításában és reformálásában ne vett volna részt. Asbóth János szerint

sajtóvállalatnál, pénzintézetnél, tudományos testületnél nem volt állomás betölthető, hogy ne lett volna régen készen tartott jelöltje, akinek érdekében fáradhatatlan volt [...]; a főtekintet mindig az volt, hogy az illetőtől megbízható alárendelést és odaadást várhasson.

Különösen a nemzetgazdasági nagy intézetek: az Országos Magyar Gazdasági Egyesület, amelynek 1857 óta választmányi tagja volt s a szívéhez nőtt Magyar Földhitelintézet, amelynek alapításában és tervezésében – gróf Dessewffy Emil és gróf Lónyay Menyhért oldalán – irányadó módon részt vett, s amelynek azután titkára (később egyik igazgatója) lett, igen sokat köszönhetnek buzgóságának és szakértelmének.

Az 1863-ban Pesten, több mint kétszáz hazai földbirtokos által alapított Magyar Földhitelintézet alapszabályát, ügyrendi és kezelési utasításait jórészt Csengery Antal dolgozta ki.

A cél az volt, hogy a fekvő birtokot egyesületi úton, kölcsönös jótállás alapján, jelzálogi első fele-értékéig biztos hitelképességre emelje. Az alapítók az intézet működésének megszilárdítására készpénzben és kötvényekben 1.677.000 forintot tettek le, a hitelezésből származó nyereségből osztalékot nem kaptak, de a tíz százalékos készpénzbefizetésből keletkezett állandó tartalékalapnak 5 százalékos kamatait (az alapító okirat szelvényeinek beváltása mellett) kifizették.

A többi nyereséget a tartalékalap növelésére fordították, így az összes tartalék 1895-re már 14.577.689 forintra nőtt. Az alapítókon kívül az intézet tagjai voltak a Magyar Királyság mindazon földbirtokosai, akik legalább ezer forintnyi jelzáloghitelt vettek igénybe az intézetnél, ily módon 1895 végén az intézetnek már 8252 tagja volt 135.880.700 forint hitellel. A Magyar Földhitelintézet néhány évtized alatt az ország legkiválóbb jelzálogintézete lett, az általa kibocsátott kötvények a legbiztosabb papíroknak számítottak.

Alacsony kamatozású, hosszú lejáratú, könnyen törleszthető kölcsönnel segítette az eladósodott, a gazdasági válság és az uzsorások által szorongatott birtokos családokat, emellett lehetővé tette a birtokok korszerűsítését, új beruházásait is.

Sőt, több ízben számos alföldi és bánsági községnek készpénzben nyújtott gyorskölcsönnel segített a szegényebb lakosok gondjainak enyhítésében.  Emellett az intézet kezelte a Magyar Tudományos Akadémia, a Kisfaludy Társaság és a Magyar Írók Segélyegyletének vagyonát is.

Csengery a nemzeti szabadelvű magyar köznemesség kiemelkedő képviselője volt, akinél a hagyományos protestáns műveltségképet és hivatástudatot erős angol hatás színezte. Innen is érthető a parlamentarizmus nagyra becsülése és az angol gentry típusú – a polgárosodást/polgárságot támogató – nemesi szerep feltétlen vállalásának hirdetése.

A sokszor szervezetlen, kaotikus magyar közélet intézményesedésének előharcosa volt, amit a szervezett, szakszerű adminisztráció és az erős önigazgatás egyensúlyában képzelt el.

Ehhez a műveltség, az iskolázás minél jobb megszervezésében és fejlesztésében látta az utat.

Az irány- és mértékadó „haladásügyi napszámos” hosszú betegség után, 58 évesen halt meg; életműve egyszerre politika- és tudománytörténeti, irodalmi és művelődési, oktatásügyi és közgazdasági jelentőségű. A szürke eminenciások, a puritán háttéremberek sorsa azonban gyakran az, hogy az utókor nem tartja számon őket és munkásságukat. Amikor 1938-ban a fővárosban, a Dózsa György úton felállították a polgári iskola megalapítójának, a modern magyar polgári társadalom egyik kiemelkedő protestáns előharcosának bronzszobrát (ma az Almássy téren áll), már nem sokan tudták, ki volt Csengery Antal.