Arcképek a magyar panteonból – Fáy András, az első takarékpénztár megalapítója

A méltatlanul elfeledett reformkori író, politikus, a nemzeti-polgári kultúra és gazdaság szervezője újrafelfedezésének nyitánya volt, amikor halálának 150. évfordulójához időzítve – országos megemlékezés-sorozat keretében – 2014-ben a kormány történelmi emlékhellyé nyilvánította a Kálvin téri református templomot, amelynek kriptájában nyugszik Fáy András. Az 1864. július 26-án elhunyt polihisztor patriótát a kor ünnepelt költője, a szintén református Arany János a híres pesti templomban e szavakkal búcsúztatta:

Fáy olyan egyéniség volt, kinek ha művei nem olvastatnának is, s hasznos életbeli alkotásai nem lennének is maradandó emlékszobrai, mint csupán jel­lem, oly mellszobor, mely megérdemli, hogy a jelesebb honfiak pantheonjában mint buzdító példa állandó helyet foglaljon el. Legyen áldott és örökéletű a va­lódi ember és valódi honpolgár emlékezete.

„Hol volt, hol nem volt (ámbár hiszen csak itt, Magyarországon lehetett), valaki szent buzgalommal csinált egy hatalmas pénzintézetet, s a mellett olyan buzgalommal költött meséket és regényes históriákat. Mai szemmel nézve szinte hihetetlennek látszik. Mert aki ma regényeket komponál, az nem fundál pénzintézeteket is, aki pénzintézeteket üt nyélbe, az nem ír regényeket. Hanem abban az időben összefért, sőt, voltaképpen egyet jelentett a két functio s tekintetes Fáy András táblabíró úr akképpen okoskodott, hogy ami pénze van a magyarnak, hozza be ebbe az intézetbe (az első hazai takarékpénztárba), hadd kamatozzék neki. Ami szellemi kincse pedig neki vagyon, e mesék és regények révén szétosztja a nép közt, hadd kamatozzék a hazának.” E gondolatokkal vezette be Mikszáth Kálmán Fáy András A Bélteky ház című tanregényének – amit az első magyar társadalmi regényként tartunk számon – 1908-as képes kiadását, szellemesen jellemezve, hogy a „nemzet mindenese” egyszerre volt író, politikus és nemzetgazda. A megtisztelő címet egyébként nem ő találta ki, hanem Fáy András unokatestvére, jó barátja, egyben harcostársa, Szemere Pál. A jellemzést Fáy és ismerői is találónak érezték, hiszen a látványosan polgárosuló nemesi Magyarország „háztartásában” évtizedeken át ő volt a „mindenes”.

A reformkor irodalmi, társadalmi és gazdasági életének egyik legtevékenyebb és leghatásosabb alakja 1786. május 30-án a Zemplén vármegyei (ma kelet-szlovákiai) Kohányon, Fáy László nagybirtokos és Szemere Krisztina gyermekeként látta meg a napvilágot. Itt, s később Gombán (Pest vármegye), illetve Gálszécsen (Zemplén vármegye) töltötte gyermekkorát. Az előkelő nemesi család erősen kötődött a református egyházhoz, így útja természetesen vezetett a sárospataki református kollégiumba. Ott, majd a pozsonyi evangélikus líceumban tanult, jogból és filozófiából diplomázott, s Pesten tette le az ügyvédi vizsgát. Már fiatalon az irodalom vonzásába került, de apja kívánságára szolgabírónak állt (Pest, majd Vác), később Pest vármegye táblabírájává választották.

Aztán visszavonult a közszolgálattól, s idejét főként gazdálkodással, irodalmi és társadalmi tevékenységgel töltötte; pesti háza, illetve gombai birtoka hosszú időre a fiatal írók találkozóhelye, valóságos fellegvára lett. Rendszeres látogatói voltak többek között unokabátyja, Szemere Pál továbbá Kazinczy Ferenc, Kisfaludy Károly Kölcsey Ferenc, Arany János és Vörösmarty Mihály, aki Fóti dal című híres költeményét éppen Fáy szőlőjében, egy 1842. októberi szüreti mulatság alkalmával szavalta el először. Negyvenhat éves korában, 1832-ben házasodott meg, Sziráky Zsuzsát, a fóti bíró leányát vette nőül, akivel már néhány éve közös gyermeküket nevelték.

Fáy maga is írói babérokra vágyott, már ifjúkorától verselt; írói elismertségét az 1820-ban Bécsben kiadott mese- és aforizmagyűjteménye hozta meg, amelynek darabjaiban az állatmese hagyományaihoz híven egy-egy emberi vagy nemzeti gyarlóságot tett nevetségessé. A közönség körében rendkívül népszerűek voltak ezek a többször is kiadott rövid példázatok, így 1824-ben újabb gyűjteménye jelent meg, amelyet németre és angolra is lefordítottak. Gyorsan követték egymást egyéb munkái, s 1832-ben jelent meg legismertebb műve, A Bélteky ház című társadalmi regénye, amely a maradi apa és a haladó fiú összeütközésén át mutatja be a reformkor átalakuló, polgárosuló társadalmát. A szerteágazó cselekményű, elmélkedésben és anekdotában bővelkedő regénynek nagy sikere volt, amit politikai üzenete mellett élvezetes, kalandos epizódjainak és szemléletesen ábrázolt mellékalakjainak köszönhetett. Fáy beismerte, hogy őt elsősorban a „használni akarás tendenciája” vezeti, nem a művészi szempont, regénye így is mérföldkő a magyar prózairodalomban: innét indult el a magyar regény a romantika és a realizmus útjára is. Későbbi regényei már jelentéktelenebbek, emellett írt néhány drámát is, történelmi tragédiától vígjátékig.

Fáy András soha nem volt csak irodalmár, érdeklődése és tehetsége nagyon sokszínű volt, túlzás nélkül polihisztornak mondhatjuk. Ő „domidoctus”, vagyis külföldön nem járt értelmiségi volt, ugyanakkor anyanyelvén és allatin nyelvű római klasszikusokon kívül a modern német, francia és angol irodalmat is olvasta. A többkönyves író meglepően gyakorlatias ember volt, s már 1825-től megfogalmazta a haza sorsának jobbra fordítása érdeké­ben a javítás eszközeit: színház, szabad ipar és kereskedelem, jobb büntető kódex, erkölcsnemesítés, javító ház, a törvénykezés és a közigazgatás javítása, takarékpénztár.

Felsorolni is hosszú, de ő minderre nemcsak kellő perspek­tívából rálátott, hanem mindezeket hitelesen ismerte is. Az 1830-as évek elején, a Hitel megjelenését követően lelkesen csatlakozott a nála öt évvel fiatalabb gróf Széchenyi Istvánhoz, s annak az átfogó, távlatos nemzeti-polgári reformpolitikának, amelynek szellemi és politikai vezére a „legnagyobb magyar” volt, az 1830-1840-es években Fáy lett a gyakorlati tennivalókat kidolgozó és gyakran személyesen megvalósító „vezérkari főnöke”.

A gróf ösztönzésére belépett a Nemzeti Kaszinóba, amelynek majdnem folyamatosan a könyvtárosa volt. 1835-től Pest vármegye országgyűlési követe, s ezzel párhuzamosan a Nemzeti Kaszinó és az Akadémia körüli munkák hatalmas feladatait is végezte. Az Akadémia alapító tagja, többszörös igazgatósági tagja, 1847-ben helyettes elnöke lett. Emellett a Kisfaludy Társaság alapító tagja, majd 1837–40 között igazgatója is volt. 1834-35-ben Döbrentei Gáborral együtt a budai színtársulatot igazgatta, majd az Akadémia játékszíni bizottságában töltött be meghatározó szerepet, haláláig a magyar színjátszás egyik legfőbb támogatója maradt.

„Százféle dolgot mozgat; olyan, mint az élesztő a tésztában. (...) Mindenütt ott van s mindég mozog, mint az eleven ezüst” – írja róla igen találóan Mikszáth. Fáy valóban a nemzet mindenese volt, mégis, ha rá gondolunk, elsőként alighanem a magyar bankrendszer alapkövének letétele jut eszünkbe.

A Pesti Hazai Első Takarékpénztár egyesület formában az ő kezde­ményezésére alakult meg 1839. december 30-án. A bank a következő év elején kezdte meg működését mint az első önálló magyar pénzintézet.

Fáy Andrást az alakuláskor segédigazgatóvá választották, amely tisztséget 1848-ig megtartotta. Emellett részt vett a „két Lajos”, Kossuth és Batthyány kezdeményezte Védegylet 1844-es megalapításában és irányításában is. Hogy ekkor már közelebb állhatott Kossuthhoz, mint Széchenyihez, az is mutatja, hogy 1841-ben Kossuth Lajos egyik esküvői tanúja Fáy volt, s még abban az évben létrehozták az Iparegyesületet.

Ugyancsak 1841-ben alakult meg Pesten nemzeti érzelmű liberális írók, színészek, más művészek, valamint ügyvédek, orvosok, hivatalnokok részvételével a Nemzeti Kör, amelynek első elnökévé Fáy Andrást választották. A kor szinte minden jelentős magyar személyiségével kapcsolatban, sőt barátságban állt.

Igen aktív szerepet vállalt egyháza közéletében is; a pesti reformátusok főgondnoka, egyházkerületi tanácsbíró és a közös evangélikus–református pesti főiskola egyik fő kezdeményezője és támogatója volt. Határozottan szorgalmazta a két történelmi protestáns felekezet (végül meg nem valósult) egyesítését is. Alapos teológiai ismeretekkel bírt, s nagy aktivitást fejtett ki a nevelés, erkölcsnemesítés ügyében is. Igen erős szociális érzékenység jellemezte: „egy nemzetnek méltósága követeli, hogy szegényeit az ínségnek és a kétségbeesésnek martalékául ne hagyja”. Ezért írt az árvagondozásról és az örökbefogadásról, valamint már a mai értelemben vett idősek „nyugdíjas házairól” is gondolkodott. Élénken érdeklődött a demográfiai és népegészségügyi kérdések iránt, a nőnevelés kérdéseivel is foglalkozott, nevelőnő-képző intézet felállítását sürgette.

Fáy a fontolva haladás híveként – Széchenyihez hasonlóan – egyszerre idegenkedett a forradalomtól és a forradalom ellenségeitől, ezért 1848-ban „szorongó tétlenségbe” vonult vissza gombai birtokára. A forradalom és szabadságharc leverése után rendületlenül bízott a kiegyezés lehetőségében, de azt már nem érte meg. A forradalom utáni tevékenysége és írásainak hatása nem volt reformkori nagy tet­teihez mérhető, de Pestre visszatérve az írótársadalom nagy szeretettel ünnepelte meg 50 éves írói jubileumát, az Akadémia és a Kisfaludy Társaság küldöttsége hódolattal tisztelgett előtte. Fáy Andrást a kiegyezést előkészítő Deák Ferenc is nagyon tisztelte, de a sokféle betegséggel küszködő öreg írót már nem tudta igénybe venni politikájához. Hetvennyolcadik születésnapját még szeretetteljesen megünnepelték, azonban nem sokkal később bekövetkezett halála gyászba borította az egész országot.

Mi lett az ő kedves alkotásaiból? A szőllőt megette a filokszera, a ferenczvárosi bájos paradicsom helyén buta bérkaszárnyák meredeznek, nagy port vert regényei, színművei, többé-kevésbé elavultak. Csak a takarékpénztára fejlődött ki nagyobbnak, mint amilyennek valaha álmodta. Csak a pénz halhatatlan.

 – Így summázta jellegzetes fanyar humorával Fáy András hagyatékát közel fél évszázad elteltével a nagy író-utód, Mikszáth Kálmán; mindazonáltal a mai patrióták kötelessége emlékezni és emlékeztetni a nemzet mindenesének kivételesen gazdag, máig ható életművére.