Az ősmagyarok között a nőrablás divat volt?
ElemzésekA feljegyzések szerint a kalandozások idején volt hogy magukkal vitték a fiatal, szép lányokat.
Eladó a menyasszony – hangzik el még ma is számos esküvőn a menyasszonytánc elején. Ma már csak viccből mondják, de régen persze ennek fele se volt tréfa. Hisz a középkorban a házasság, különösen a gazdag családok körében inkább gazdasági kérdés volt.
De a menyegzőt megelőző alkudozásokba nem mindenki akart belemenni: ilyenkor jöttek a nőrablások, amely ellen már Szent István törvényei is felszólaltak.
Az első keresztény uralkodónk törvénybe foglalta, hogy, aki egy lányt a szülők beleegyezése nélkül elvisz magával, annak nem csak hogy vissza kell szolgáltatnia a leányzót, de mellette a megsértett családnak tíz tinót is kell adnia. Bár azok a férfiak, akik szegény sorból származtak kaptak némi engedményt: ők megúszták a bűnüket öt tinóval.
A középkori krónikák úgy tudják, hogy az ősmagyarok gyakran nyúltak a nőrablás eszközéhez, sokszor az idegenek soraiból is magukhoz vettek néhány asszonyt. Persze annak kapcsán, hogy pontosan mit tettek és mit nem az ősmagyarok, nehéz egyértelmű kijelentéseket tenni, hisz a korszakuk roppant gyéren dokumentált.
Mindenesetre a Fuldai Évkönyv 887 és 901 közötti időszakot taglaló jegyzékeiben szó esik róla, hogy a magyarok a kalandozások idején
kiválogatták és magukkal vitték a szép, fiatal nőket a „kéjvágyuk kielégítésére”.
Pauler Gyula történész is azt írta: „raboltak nőt rabszolgának, szeretőnek, sőt feleségnek is”.
Mindenesetre aki hazai földön nőrablásra adta a fejé az sokszor nem keveset kockáztatott. A lány családja vérbosszúra is ragadtathatta magát. A családok között hosszan tartó ellenségeskedés is kiüthetett.
A téma egyik szakértője Józsa László a könyvében azt mondja: a nőrablás a honfoglalás idején társadalmilag elfogadott volt. Már olyan értelemben, hogy a törzsek és a nemzetségek főnökei nem léptek fel ellene.
A kereszténység felvétele és Szent István törvényei után kezd igazán kikopni ez a szokás. Teljesen nem tűnt ugyan el rögtön, csak átalakult.
A koraközépkorban elkezdtek terjedni a színlelt leányrablások, ahol valójában a nő megszöktetése a szülők beleegyezésével történt.
A nőrablásokat azonban jó sokáig nem sikerült teljesen felszámolni. Hisz Könyves Kálmánnak is külön rendelkeznie kellett róla: törvénybe foglalta, hogy az asszonyok elrablását a püspök vagy az esperes ítélje meg.
Egy időben pont a nőrablások miatt szokássá vált, hogy az esküvő napján a menyasszony a családja házában volt, ahol a kaput eltorlaszolták vagy szalmakötéllel átkötözték.
Voltak esetek, amikor a nőrablásba maga az „áldozat” is besegített. Például ha maga mögött akarta hagyni a régi életét. A példáért pár száz évet ugrunk az időben, a kora-modern korba. Le lett jegyezve egy 1607-es eset, amikor Forgách Zsuzsannát, aki megutálta az életet az iszákos,
brutális férje mellett, elrabolta egy Bakics Péter nevű férfi, akivel aztán évekig éltek együtt nagy szerelemben.
A leánylopás Erdély egyes részein viszonylag sokáig fentmaradt: volt hogy a nőket azért vitték el, hogy így vegyék rá a lány családját, hogy jóvá hagyja a frigyet. Máskor a borsos kiadásokkal járó lagzit akarták így megkerülni.
