Kié legyen az élelmiszer-kereskedelem? – Előre tolnák a magyar gazdákat

Régóta dédelgetett termelői álmok megvalósulására nyílhatna esély azzal, ha a kormány napirendre venné egy új alapokra helyezett agrárgazdasági stratégia megalkotását és megvalósítását.

Bár az utóbbi időszakban több hasonló (rész)koncepció is született, a nyilvánosság előtt a közelmúltban Lázár János kormánybiztos fogalmazta meg, hogy szükség lenne egy átfogó ágazati „new deal” programra, amelynek elsősleges célja az lenne, hogy bővítse a szektor szereplőinek fejlesztési lehetőségeit és erősítse piaci pozícióikat is.
Nagy István agrárminiszter már 2018-as kinevezése után egyik kiemelt célként jelölte meg, hogy a hazai gazdák szerezzenek tulajdont az élelmiszerláncokban is.

Ehhez azonban szerinte első lépésként azt kellene elérni, hogy a termelők nagyobb arányban legyenek tulajdonosok a kereskedelemnek beszállító élelmiszeriparban.

Lázár János ezt a kívánalmat a „new deal” tervek kapcsán most úgy érzékeltette, hogy

ha lesz 80 százalékban nemzeti kézben lévő feldolgozóipar, akkor majd el lehet mondani, hogy az elfogyasztott élelmiszerek 80 százaléka magyar eredetű lesz.

Mint a növekedés.hu beszámolt róla, a kormánybiztos ezzel arra a 80-20 százalékos arányra utalt, amelynek ágazati és politikai elvárások szerint a meghatározó élelmiszereknél ki kellene alakulnia a-kereskedelemben a hazai termékek javára a külföldiekkel szemben, mivel ma legfeljebb 70-30 százalékos mértékről beszélhetünk.

A változásokat nyilvánvalóan segítené, ha a termékpálya nagy része magyar kézben lenne, de van egy másik oka is annak, amely a belföldi pozíciók erősítése mellett szólna.

Ez pedig az úgynevezett osztozkodási arány, amely azt fejezi ki, hogy az egyes élelmiszerek előállításakor és értékesítésekor az alapanyag-termelőknél, az élelmiszergyártóknál és a kereskedőknél mekkora haszon keletkezik.

Ebben az összehasonlításban a termelők állnak a legrosszabbul, míg a kereskedők a legjobban, így logikusan merül fel, hogy a gazdálkodók sokkal több profithoz juthatnának, ha előbb a feldolgozókban, majd a kereskedelemben is tulajdont szereznének.

Az azonban már egyáltalán nem magától értetődő kérdés, hogyan lehetne ezt megvalósítani.

Nagy István korábban már annak elérését is a jövő egyik legnagyobb kihívásának nevezte, hogy a termelők a feldolgozásból származó haszonból jobban részesedjenek.

A továbbiakban viszont szerinte a termelői tulajdonban lévő feldolgozóüzemek haszna tenné elsősorban lehetővé, hogy a gazdálkodók 20-25 év múlva a kereskedelmi láncokat is megvásárolhassák, és a magyar termékeknek a jelenleginél biztosabb piacot szerezzenek.
Persze egyelőre nem tudni, mely élelmiszerhálózatok megvásárlása jöhetne egyáltalán szóba, illetve esetleg új hazai láncokat kellene-e létrehozni. Emellett az is kérdéses, hogy a tulajdonossá vált termelőknek lenne-e elegendő pénzük az élelmiszerüzletek működtetésére, vagy ehhez komolyabb állami és banki pluszforrásokra is szükségük lenne.

Az mindenesetre nem vitatható, hogy az idei koronavírus-járvány is növeli az élelmiszergazdaság stratégiai és nemzetbiztonsági jelentőségét, és rávilágít arra, mennyire meghatározó lehet a belföldi mezőgazdasági termelés és élelmiszerellátás további stabilizálása.

A hazai tulajdoni pozíciók erősítése ennek is fontos eszköze lehetne, és egyszersmind a kiszolgáltatottságot növelő élelmiszerimport fékezéséhez, illetve visszaszorításához is hozzájárulhatna.

A Trade Magazin legutóbbi összeállítása szerint a CBA, a Coop ás a Reál – magyar tulajdonú üzletláncként – továbbra is a legnagyobb vállalatok közé tartozik az FMCG szektorban, de 400-650 milliárd forint közötti éves tavalyi forgalmuk csak a 4-6. helyhez volt elegendő a rangsorban.

Az első helyet 740 milliárddal a Tesco, a másodikat 685 milliárddal a Lidl, a harmadikat 679 milliárddal a Spar foglalta el, és az élelmiszer-kereskedelmi szempontból meghatározó tízes toplista további helyein is külföldi láncok – az Aldi, az Auchan, a Penny és a Metro - osztoztak.

A közeljövőre nézve nem túlságosan biztató, hogy az utóbbi időszakban a magyar üzlethálózatok visszaszorultak, míg a külföldi diszkontláncok – különösen a második helyre ugró Lidl – előretörtek.

E tendencia láttán a hazai élelmiszergazdasági beszállítók attól tartanak, hogy a külföldi láncokban jóval nagyobb teret kaphatnak az importtermékek, amelyek nem csak belföldi piacvesztést okozhatnak, hanem sokszor árletörő hatásúak is lehetnek. A növekvő konkurencia lassítaná, vagy akadályozná az élelmiszeripari vállalatok térnyerését, így közvetve nem kedvezne a mezőgazdasági termelők összefogását és feldolgozói-kereskedelmi tulajdonszerzését célul tűző elképzelések megvalósításának sem.