Wellington Waterloonál véget vetett a napóleoni „csodálatos kalandnak”

Az idén 250 éve született a waterlooi csata két főszereplője: 1769. május 1-jén, Dublinban Wellington, augusztus 15-én, a korzikai Ajaccióban pedig Napóleon.

Előbbi egy Írországba elszármazott angol arisztokrata család negyedik sarjaként, Arthur Wellesley néven látta meg a napvilágot, utóbbi egy korzikai olasz kisnemes második fiaként, Napoleone Buonaparte néven. Előbbi Eton és Brighton kollégiuma után Franciaországban, az angers-i katonai akadémián tanult – anyja azzal az útravalóval küldte oda: „Ágyútölteléknek talán jó lesz”.

Akár a diáktársa is lehetett volna a vele egyidős korzikai fiú, aki előbb a brienne-i katonaiskolában, majd a párizsi katonai akadémián folytatta tanulmányait, s tizenhat évesen másodosztályú hadnagyként egy tüzérezredben kezdte el katonai pályáját. A két fiatalember közül Napóleon csillaga emelkedett gyorsabban: Toulon angol ostroma után, 24 évesen dandártábornokká, egy év múlva tábornokká nevezik ki, majd miután 1795 októberében részt vesz a párizsi királypárti felkelés leverésében, a belföldi hadsereg főparancsnoka lesz. 1796 márciusában pedig az itáliai francia hadsereg főparancsnoka, s

27 évesen világraszóló győzelmeket arat a túlerőben levő osztrák hadsereg ellen – ekkor ismeri meg a nevét egész Európa, így a dublini kórházban fekvő Wellesley ezredes is.

Harmincéves korában konzullá választják Napóleont, 35 évesen – a párizsi Notre-Dame katedrálisban, a pápa jelenlétében – Franciaország császárává koronázza magát, s az 1805–1807 közötti győzelmes hadjárataival a kontinentális Európa (Oroszországon kívüli) legnagyobb részét meghódítja és a francia birodalomhoz csatolja.

A politikai és a katonai pálya között ingadozó, magánéletében kudarcos angol arisztokrata csak 25 évesen kötelezi el magát igazán a katonáskodás mellett, 1794 nyarán alezredesként indul Flandriába a franciák ellen harcolni. Rövid dublini alkirályi szárnysegédi és parlamenti képviselői kitérő után 26 évesen ismét katonának áll, s a brit expedíciós hadsereg főtisztjeként, majd tábornokaként 1797–1805 között Indiában harcol és arat nagy győzelmeket a helyi fejedelemségek ellen. Hazatérése után lovaggá ütik, parlamenti képviselővé választják, Írország főtitkárává nevezik ki.

Wellesley és Napóleon sorsa akkor kezdett összekapcsolódni, amikor az Anglia ellen elrendelt „kontinentális zárlathoz” csatlakozni nem akaró Portugália ellen 1807 őszén egy megszálló sereget küldött a francia császár, majd 1808 májusában kirobbant a spanyol népi felkelés a Napóleon által a madridi trónra ültetett fivére ellen.

Az angol tábornokot a brit kormány 1808-ban egy expedíciós sereg élén Portugáliába küldte, s a következő öt évben az Ibériai-félsziget „állandóan gennyező fekéllyé” vált a napóleoni birodalom déli peremén.  

Wellesley az összes Napóleon-ellenes hadvezér közül a legtöbbet tette a szilárd védekezést a váratlan ellentámadással kombináló kiismerhetetlen, kifárasztó taktikájával, és a spanyol népi ellenállás hathatós támogatásával a francia katonai erő helyrehozhatatlan fizikai, lelki és morális meggyengítéséért.

A brit–spanyol hadsereg főparancsnoka jellemének lényege a direkt és földhözragadt realizmus volt. Erre a realizmusra jellemző volt az is, hogy tudta:

ahhoz, hogy elérhessük a céljainkat, etetni kell az embereinket.

Vagyis kulcsfontosságúnak tartotta az utánpótlást, a megfelelő hadtápot, ezért egyfelől állandóan volt nála bőven készpénz, amiből igavonó ökröket és élelmiszert vásárolt a portugál és spanyol parasztoktól, másfelől – a felperzselt föld taktikáját alkalmazva – megnehezítette az ellenség élelmiszer- és takarmány-ellátását.

Az 1809-ben Wellington vikomtjává emelt angol hadvezér sorra legyőzte Napóleon híres marsalljait, s bár a császár 1810–12 között Spanyolországra és Portugáliára összpontosíthatta a figyelmét, nem tudta sem a gerillákat legyőzni, sem a briteket kisöpörni a félszigetről.

Az Oroszország elleni 1812-es hadjáratban pedig nagyon hiányzott az a jelentős francia haderő, amit az Ibériai-félszigeten volt kénytelen állomásoztatni. Nem sokkal azután, hogy Napóleon félmilliós Nagy Hadserege átlépte az orosz határt, az addig jobbára védekező brit hadvezér Salamancánál legyőzött két francia sereget, a spanyol lakosság ujjongása és harangzúgás közepette bevonult Madridba, majd az ellene összpontosított, túlerőben levő francia seregek harapófogóját kikerülve, ügyesen manőverezve visszavonult a portugál határra.

Mivel eközben Oroszországban a Grande Armée majdnem teljesen megsemmisült, Napóleon mindössze Északkelet-Spanyolország védelmét rendelte el marsalljainak, a kivonás után a félszigeten maradt francia csapatok átengedték az 1808-ban megszállt ország legnagyobb részét a patrióta gerilláknak és Wellingtonnak. 1812 végére nemcsak az oroszországi hadjárat ért katasztrofális véget, de az ibériai háború sorsa is lényegében eldőlt.

Wellington tábornagy 1814 elején kiverte a franciákat Ibériából, sőt behatolt Franciaországba és elfoglalta a déli részét, többek között Toulouse-t is.

Hazatérte után hercegi rangra emelték, félmillió fontot kapott a nemzet ajándékaként, és élete végéig helye volt a Lordok Házában. Egész Európában úgy ünnepelték, mint „a hódító meghódítóját”.

A párizsi béke után brit követ lett a Bourbonok mellett, 1815-ben pedig Nagy-Britannia megbízottjaként részt vett a bécsi kongresszuson. Amikor Bécsbe érkezett a hír, hogy az Elba szigetére száműzött Napóleon 1815. március 1-jén partra szállt Dél-Franciaországban, I. Sándor cár így szólt az újdonsült brit herceghez:

Az Ön dolga, hogy ismét megmentse a világot.

Mintegy közkívánatra Wellington tábornagy lett a szövetséges brit, német, holland, belga hadsereg főparancsnoka, s a Blücher tábornagy vezette porosz hadsereggel együttműködve kívánt végső csapást mérni Napóleonra. Aki viszont – az ellenséges túlerővel számolva – külön-külön akarta csatára bírni és legyőzni a két hadsereget, mielőtt az orosz és az osztrák seregek Belgiumba érkeznek az angolok megsegítésére.

A waterlooi csata helyszínén lévő emlékmű

A waterlooi csata a hadviselés történetének legbővebb irodalmával rendelkező eseménye lett; rengeteg történetíró és szépíró foglalkozott vele. Egy rövid cikkben még vázlatosan sem lehet megírni annak

a 204 évvel ezelőtti drámai napnak a történetét, amelynek 2+1 főszereplője volt: a két 46 éves hadvezér zseni és a 72 éves porosz tábornagy. A brit herceg a védekezés, a porosz herceg („Vorwärts - Előre marsall”) a támadás híve volt, s a francia császár is inkább az utóbbiról volt híres.

A négynapos belgiumi hadjárat során azonban a támadó Napóleon nem tudott sem döntő csapást mérni két ellenfelére, sem elszigetelni őket egymástól. A Wellington elleni, sorsdöntő csata helyszínét és időpontját sem ő választotta meg: előbbit a brit herceg, aki jól ismerte a Brüsszel közeli vidéket, a Mont-Saint-Jean-i dombgerincet és hullámos, fákkal, bokrokkal borított lejtőjét, amely ideális védelmi pozíciót kínált a rajta levő tanyákkal, gazdasági épületekkel és egy megerősített kastéllyal. Utóbbit pedig az időjárás döntötte el, ugyanis előző este és egész éjjel zuhogott az eső, a talaj felázott, sáros volt, emiatt

a félelmetes francia tüzérséget – Napóleon minden csatatervének kulcselemét – fél napig nem lehetett mozgatni, így a császár kora reggel helyett csak fél 12-kor adott parancsot a támadásra.

Igaz, délelőtt még bizakodó volt, s azt mondta marsalljainak, hogy kilencven százalék esély van a győzelemre, mert Wellington rossz tábornok, az angolok rossz katonák, s amikor a csata elkezdődik, az ellenséges sereg negyede el fog futni. Ám Napóleon mindhárom vélekedése, illetve jóslata tévesnek bizonyult. Vele szemben Wellington sokkal visszafogottabb volt: amikor délelőtt fél 11-kor megkérdezte egyik alvezérétől, mikorra várható a sötétedés, s azt a választ kapta, hogy este fél 10-kor, azt mondta:

Akkor hát pontosan ennyi ideig kell életben maradnunk, hacsak a jó öreg Blücher barátunk nem talál hamarabb ránk.

A csatatéren szemben álló két hadsereg létszáma és tüzérségi ereje is hasonló volt (72, illetve 68 ezer fő, és 240-250 ágyú), ami patthelyzetet ígért. Ezért a Vasherceg már délelőtt két porosz összekötőtisztet Blücher tábornagyhoz küldött azzal a kéréssel, hogy a két nappal korábban Lignynél megvert és visszavonult porosz fősereg haladéktalanul induljon Mont-Saint-Jeanba, mert ha nem segítenek, akkor nem tudja tartani a hadállását és kénytelen lesz átengedni Brüsszelt a franciáknak.

Napóleon pedig a poroszok üldözésére küldött Grouchy marsallnak üzent több futárral is kora délután, hogy harmincezer főnyi hadtestével azonnal forduljon vissza a csatatérre, hogy harapófogóba szorítsák Wellington derékhadát. A hosszú órákon át tartó iszonyú ágyútűz, megismételt gyalogos- és lovasrohamok ellenére a franciák nem tudták elfoglalni a gerincen álló szövetséges állásokat, s ennek a fő oka az volt, hogy a britek a végsőkig ellenálltak, az egész arcvonalon kitartottak az utolsó emberig. Victor Hugo, a nagy francia regényíró azt írta:

A waterlooi csatában tulajdonképpen Anglia a csodálatra méltó; az angol szilárdság, az angol határozottság, az angol vér (...) Wellington szívós volt, ez volt az érdeme, de a legkisebb gyalogosa és lovasa éppolyan szilárd volt, mint ő. A vaskatona felér a vasherceggel. 

A kiváló angol hadtörténész, John Keegan megírta, hogy a franciákat nem a tábornokok bölcsessége, nem a jobban megválasztott taktika és nem is a nagyobb hazafiúi lelkesedés révén győzték le, hanem higgadtsággal, kitartással, az öntökéletesítés vágyával, amit csak a sportjátékokban lehet elsajátítani – azokban a sportokban, melyeknek űzése akkoriban már a brit úriember életének java részét kitette. Így amikor Napóleonnak már nem volt több alakulata, amit előreküldjön a harcba, a brit csapatok még mindig ott álltak, azon a vonalon, amit Wellington kijelölt a számukra.

Bizonyos értelemben tehát Waterloonál a becsület diadalmaskodott.

Ezzel együtt az is igaz, hogy a két hadvezér párviadalát végül az döntötte el, hogy bár mindketten külső segítséget vártak, csak egyiküknek volt szerencséje.

Napóleon Grouchyt várta – de nem jött; Wellington Blüchert várta – ő megjött, szinte az utolsó pillanatban. Szerencséjét nem is titkolta a brit hadvezér, amikor estefelé hét óra tájban azt mondta embereinek:

Adná Isten, hogy már itt lenne az éjszaka vagy Blücher!

Az ősz porosz tábornagy – bár két nappal előbb leesett a lováról és megsérült – nem adta fel a küzdelmet, kicselezte az őt üldöző Grouchy hadtestét, és Wellington sürgetésére seregével erőltetett menetben a waterlooi csatatérre érkezett, ahol június 18-án alkonyatkor a brit és a porosz csapatok megadták a kegyelemdöfést a két tűz közé szorult, és a kilencórás csatában kimerült, kivérzett franciáknak.

Mi lett volna, ha kétszáznégy éve azon a véres vasárnapon nem a porosz hadsereg, hanem Grouchy marsall harmincezer katonája érkezik meg a Mont-Saint-Jean-i dombhoz, ahogy Napóleon várta és remélte? Akkor valószínűleg ő nyeri meg a waterlooi csatát, de az pirruszi győzelem lett volna. A háborút és a hatalmát akkor is elvesztette volna, mert a szövetséges nagyhatalmak – Nagy-Britannia, Oroszország, Poroszország és az Osztrák Császárság – összesen hatszázezer katonát indítottak ellene, s a többszörös túlerővel szemben az újkor legnagyobb katonai zsenije sem tudta volna megállítani a hosszú háborúban legyengült Franciaországra zúduló lavinát. Waterloonál véget ért a napóleoni „csodálatos kaland”, Wellington herceg viszont dicsősége csúcsára ért, s több mint 31 évvel élte túl vele egyidős, legnagyobb ellenfelét.