Mekkora inflációs sokkot hozhat az iráni válság? - Kérdés, hogy meddig tart a háború

A Hormuzi-szoros iráni blokkolása a globális kőolaj és LNG-ellátást is veszélyezteti és a dominóhatása máris érezhető. Irak tárolókapacitás hiányában leállította a termelést, a szállítási útvonalak átirányítása pedig a globális fuvarköltségek emelkedését eredményezi.

A mostani válság egy fontos elemében megegyezik az 1973-as olajválsággal: ez pedig egy mélyreható, váratlan, a Közel-Keletről kiinduló kínálati sokk. Azonban a mostani válságba belépő világ nem az 1970-es évek világa.

Dubai nemzetközi repülőtere csütörtök este, kaotikus állapotok az iráni háború miatt

1973-as háború árnyéka: a függőség válsága

Ötvenhárom évvel ezelőtt Egyiptom és Szíria váratlanul megtámadta Izraelt. Az úgynevezett Jom Kippur háború egyik következményeként az olajexportőr arab országok koalíciója olajembargót jelentett be, ami – több gazdasági tényező együttes hatásaként – olyan hosszú időre indította el az inflációs válságot, amit csak a 80-as években sikerült legyőzni.

1973 októberében, válaszul az Egyesült Államok azon döntésére, hogy újra feltölti az izraeli hadsereg készleteit, az Arab Olajexportáló Országok Szervezete (OAPEC) olajembargót hirdetett az Egyesült Államok, Hollandia és más, Izraelt támogató országok ellen.

A globális olajellátás zuhant, az árak robbanásszerűen emelkedtek 1973 októbere és 1974 eleje között. A nyersolaj ára megnégyszereződött, a hordónkénti 3 dollárról közel 12 dollárra ugrott.

Az olaj árának emelkedése nem feltétlenül okoz széleskörű inflációt, ha az energiasokk átmeneti. Az 1970-es években azonban ez a hirtelen olajáremelkedés három konkrét tényező miatt állandó problémává vált.

Az olaj szinte minden ipari folyamatban felhasznált alapanyag volt – a műtrágyagyártástól az áruk szállításáig. Amikor az energiaárak hirtelen emelkedtek, a gazdaság egészében a vállalatok emelték az árakat, hogy megvédjék nyereségüket.

Ez „költségtényező-inflációt” eredményezett: az árak nem azért emelkedtek, mert a fogyasztók „túl gazdagok” voltak, hanem azért, mert a gyártási költségek az egekbe szöktek.

A központi bankok, attól tartva, hogy a magas olajárak mély recessziót váltanak ki, úgy döntöttek, hogy viszonylag alacsony szinten tartják a kamatlábakat, és növelik a pénzmennyiséget a gazdasági növekedés „ösztönzése” érdekében. 

Így azonban ahelyett, hogy visszafogták volna az inflációt, biztosították, hogy elegendő pénz legyen forgalomban a magasabb árak kifizetésére, ezzel gyakorlatilag bebástyázták az új, magasabb árszintet.

Ezzel párhuzamosan a munkavállalók – akik akkoriban erősebb szakszervezetekbe tömörültek – magasabb béreket követeltek, hogy lépést tudjanak tartani az inflációval.

A magasabb munkaerőköltségekkel szembesülő vállalatok kompenzálásképpen még tovább emelték áraikat. A munkavállalók ezután újabb béremelést követeltek és ez az ár-bér spirál hosszan elhúzódott.

A pszichológiai hatásként az emberek már nem tekintették az inflációt rendellenességnek, hanem az élet állandó jellemzőjének, beárazták az áremeléseket. Miután ez a gondolkodásmód meghonosodott, az infláció önbeteljesítő jóslattá vált, amit csak éveken át tartó, fájdalmasan magas kamatlábakkal a 80-as évek elején sikerült letörni.

2026: sokkal ellenállóbb a világgazdaság

A mostani és az 1973-as válság között a legjelentősebb különbség az energiaellátás diverzifikációja. Bár a Hormuzi-szoros továbbra is alapvető fontosságú, de a globális energiabeszerzés ma már jelentős mértékben támaszkodik a földgázra, a megújuló energiaforrásokra és – ami döntő fontosságú – a nem hagyományos olajtermelésre (például az amerikai palagáziparra).

Ez a diverzifikáció azt jelenti, hogy bár a szoros tartós lezárásának hatása mindenképpen súlyos, a globális gazdaság ellenállóképessége nagyobb.

Másik tényező: a központi bankok ma már kifejezetten az árstabilitás előtérbe helyezését tűzték ki célul.

Bár a jelenlegi ellátási sokk lassíthatja a növekedést, a modern monetáris politikát arra alakították ki, hogy megakadályozza a 1970-es évekhez hasonló bér-ár spirál kialakulását, még ha ez azonnali gazdasági visszaeséssel is jár.

A stratégiai kőolajkészletek, amelyeket pontosan a 1973-as tanulságok alapján hoztak létre, szintén a kezdeti ellátási sokk enyhítésére szolgálnak.

Döntő lesz a válság időtartama

A strukturális tartalék készletek ellenére a jelenlegi helyzet veszélyes inflációs dinamikát mutat, amely stagflációs kockázatot is hordozhat. Az ellátási sokkból eredő küzdelem az infláció ellen hosszabb távon azonban ma is rendkívül nehéz. Ha a központi bankok kamatot emelnek az energiaárak által kiváltott infláció megállítására, azzal kockáztatják, hogy még jobban lelassítják a már az energiaválság miatt is lassuló gazdaságot.

Az iráni konfliktus hossza és a Hormuzi-szoros lezárásának időtartama fogja meghatározni a hosszú távú inflációs kockázatot.

Ha a konfliktus korlátozott marad, és hetek alatt gyorsan helyreállítják a biztonságos hajózási útvonalakat a szoroson keresztül, akkor ez átmeneti  eseményként rögzíthető. Az energiaár-sokk potenciálisan kezelhető lenne és a központi bankok valószínűleg túllendülnének az átmeneti inflációs emelkedésen.

Ha azonban az energiaellátási zavar hónapokig fennállna, akkor az energiapiacot arra kényszerítené, hogy véglegesen „beárazza” az ellátási hiányt. 

Az iráni válságot egyelőre olyan magas kockázatú sokként jellemzik gazdasági elemzők, amely jelentősen felerősítheti a jelenlegi „ragadós” inflációs tendenciákat, és akár visszafordíthatja az évek óta tartó dezinflációt is.