A világ legtöbb olaján ül, miért jutott mégis csődbe Venezuela?

Nincs nap, hogy ne lenne a címlapon Venezuela katasztrofális helyzete. Mit lehet tudni, hogyan él most a lakosság?

Arról, hogy pontosan hogyan élnek most a venezuelaiak, csak áttételesen vannak információink. Az ismeretségi körömbe tartozó, Magyarországon élő venéz ismerősök szerint az ott élő középosztálybeliek még nem éheznek. Ennek a rétegnek még van annyi valutatartaléka, hogy a feketepiacon az európai ár akár két-háromszorosáért is be tudják szerezni az alapvető élelmiszereket. Egészen más képet mutat annak a fiatal kubai orvosnak az esete, akinek

a Venezuelában dolgozó negyvenezer fős kubai missziós kontingens tagjaként már Kubából kell élelmiszert kapnia, hogy ne éhezzen. Pedig Kuba nem a kiemelkedően jó ellátásról híres.

Ma Venezuelában az állami boltok előtt hatalmas sorok állnak abban a reményben, hogy percről-percre elértéktelenedő bolivárjukért valamit, bármit kapnak. Sokan már az éjszakát is bolt előtt töltik, hogy élelmiszerhez jussanak. Persze ez is lutri, mert vagy van áru, vagy nincs. Vidéken persze, ahol a mezőgazdasági termelés folyik, valamivel több juthat az embereknek, de államilag megszervezett, esetleg termelőszövetkezeti rendszerben működő agrártermelés már nem nagyon van az országban.

Hatalmas olajkészletei ellenére hogyan kerülhetett az államcsőd szélére az ország?

A 2000-es évekre jutott oda Venezuela, hogy elkapta a holland betegséget: a hatalmas olajexport elkényelmesítette a gazdaságot, mert a befolyó hatalmas bevételből

egyszerűbb volt megvásárolni a belső piac számára fontos termékeket, így például az élelmiszert, mint megtermelni. Így jutott oda az ország, hogy teljesen leépült a feldolgozóipar, azaz szinte a teljes gazdaság.

2014 után, amikor fordult a kocka, elapadtak a bevételek és a befektetők, már nincs miből és mivel felfuttatni a termelést.

Vagyis a korábbi elnök Hugo Chávez iránti nosztalgia arra épül, hogy a magas olajárak idején könnyű volt viszonylagos jólétet biztosítani?

Ez részben igaz, de ne feledjük el, hogy Chávez olyan társadalompolitikai lépéseket tett, ami az szegények számára érezhető és pozitív változást jelentett. Így fejlesztette az egészségügyet, az oktatást, nyugdíjrendszert vezetett be és államilag támogatott élelmiszer és benzin ellátási rendszert alakított ki, amely nagyban megkönnyítette a legszegényebbek életét. Jól mutatja ennek a politikának a hatékonyságát, hogy

amíg korábban a népesség fele élt szegénységben, addig Chávez elnökségének utolsó éveiben ez az arány 20 százalék alá csökkent.

A probléma akkor kezdődött, amikor az olajbevételeket mind elköltötte ahelyett, hogy – amint a norvégok vagy egyes arab ország – félrerakta volna a nehéz idpkre. Azt sem szabad elfelejteni, hogy 2002-ben puccsot indítottak ellene, ami után rájött, hogy olyan oktatásban kell részesíteni a lakosságot, olyan ideológiai hátteret adni számukra, amely Chávez számára fontos. S ezeknek az embereknek egy része az, amely Madurót még most is támogatja, bár számuk kétségtelenül folyamatosan csökken.

Mekkora most az infláció az országban?

A Nemzetközi Valutaalap legfrissebb becslése szerint

10 millió százalékos a pénzromlás mértéke.

Ezt az alapján számolják, hogy hány hetente duplázódnak az árak, majd abból számítják ki a százalékos értéket. Ezt persze nehéz úgy megbecsülni, ha nincs áru. Korábban Magyarországon és Zimbabwében volt az infláció történelmi csúcson, de Venezuela már közelíti ezeket az értékeket.

Vagyis már csak az tud tisztességesen megélni, akinek valutája van?

Igen, de tudni kell, hogy valutához Venezuelában csak valamiféle, a törvényesség határán egyensúlyozó vagy azon túllépő tevékenységgel lehet jutni. Például prostitúcióval, fekete kereskedelemmel, árucsempészettel vagy drogkereskedelemmel.

Mekkora a munkanélküliség az országban?

2015 óta nincs semmiféle hivatalos adatközlés Venezuelából, és így a különböző nemzetközi szervezetek is csak becslésekre hagyatkozhatnak, de semmi konkrétumot nem tudni vagy nem szabad elhinni.

Mennyi a menekültek száma?

A legtöbben Kolumbiába távoztak az országból. Valamivel több mint egymillió venéz él jelenleg ott, ami komoly nyomást jelent a kolumbiai gazdaságra és társadalomra. Száz és kétszázezer közötti menekült van Brazíliában, Ecuadorban és Peruban, és egyre többen indulnak Chile, Bolívia és Argentína irányába.

A 31-32 milliós lakosságból eddig becslések szerint 3-4 millióan hagyták el az országot,

amelyből 2-2,5 millió menekült, és több mint 1millió olyan venezuelai kettős állampolgár, akiknek családja évtizedekkel ezelőtt a jól prosperáló Venezuelába menekült Kolumbiából, most pedig visszatértek szüleik, nagyszüleik hazájába.

A hírek szerint Spanyolországba is sok venezuekai érkezett. Más európai országot mennyire érint ez a fajta bevándorlás?

Akkora tömegben egyetlen európai országba sem érkeztek, mint ahányan a szomszédos latin-amerikai országokba menekültek. Spanyolországba sem lehetnek többen, mint százezren, nekik is egy része kettős állampolgár. A korábbi spanyol törvények szerint azok, akik legalább egy spanyol nagyszülőt fel tudtak mutatni, megkapták az állampolgárságot. Ezt a törvényt azonban már pár éve felfüggesztették.

Mi az oka, hogy a nemzetközi média kiemelten foglalkozik a témával?

Donald Trump amerikai elnök igen sokat twittel a témában, amire azonnal reagálni kell sajtónak. Trump kijelentéseivel azonban óvatosan kell bánni. Mert például többször is kijelentette, hogy „minden lehetőség az asztalon van” Venezuela kapcsán. Egészen más kérdés azonban, hogy a hangzatos kijelentéseken túl milyen politikai akarat van a felvetődő lehetőségek bármelyikének végrehajtására.

Fel lehet tenni a kérdést: egy újabb Vietnamot akar Trump, és mindezt a lehetséges újraválasztása előtt másfél évvel. Trump fenyegetésének tartalma mindenesetre kétséges. Az azonban biztosan kijelenthető, hogy

az USA jelenleg nem lenne képes olyan mértékű beavatkozást elindítani, mint amekkora az afganisztáni vagy az iraki misszió volt az indítás pillanatában.

Ennek megszervezésére legalább fél évre lenne szükség. Vagyis addig semmi gond nincs, amíg csak az öklét rázza, de azt nem engedheti meg magának, hogy egy esetleges beavatkozás amerikai életeket követeljen. Amit azonban gond nélkül megtehet, az korlátozott drón és légi hadviselés, amelynek anyagi vonzata sem túlságosan nagy.

Mi az embargó értelme, hiszen mindig a lakosságot sújtja?

Sokat nem lehet elvenni a néptől. Azok az intézkedések, amelyek Madurót és környezetét sújtják, vagyis

a venezuelai olajvállalat külföldi érdekeltségeinek megbénítása nagyon fájdalmas lehet számára, hiszen éves szinten több milliárd dolláros árbevételt hoznak ezek a cégek Venezuelának.

Tudni kell, hogy ezek a külföldi érdekeltségek akkor hajtják a legnagyobb hasznot, ha a kitermeléstől a végtermékig minden egyetlen kézben van. Vagyis Venezuelában kitermelik az olajat, majd eladják saját leányvállalatuknak, a Citgónak, amely feldolgozza azt az USA-ban, majd saját benzinkút-hálózatukban kimérik, a megtermelt hasznot pedig hazautalják.

Ezt a jogot vették most ki Maduro kezéből az USA-ban azzal, hogy Juan Guaidót  ismerték el Venezuela hivatalos vezetőjeként, és egyre több állam csatlakozik az amerikai kezdeményezéshez. Ez pedig hatalmas problémát jelent Maduro számára.