Miről írnak a nagykövetek a titkos jelentésekben? - Interjú a Trump-botrány kapcsán

Interjú2019. júl 27.Szabó Anna

Titkos iratokban gyalázta az amerikai elnököt éveken át a washingtoni brit nagykövet. Az iratok napvilágra kerülése után a diplomatának mennie kellett, de vajon hibázott-e? A diplomácia rejtélyes világáról kérdeztük Bokor Balázs volt nagykövetet és protokollfőnököt.

Közel negyven évnyi diplomáciai és külügyi szolgálat áll Ön mögött. E különleges, izgalmas és a nagy nyilvánosság számára nemigen látható világról könyveket is írt. Hány kormány munkájában vett részt?

A pályafutásomat 1981-ben kezdtem a magyar Külügyminisztériumban, leginkább a Közel-Keleten teljesítettem szolgálatot: 

nagykövetként vezettem magyar missziókat többek között Libanonban, Cipruson, Szíriában, Jordániában és Libanonban.

Több mint negyedszázadon át foglalkoztam Afrikával és az arab világgal, pályafutásom során többször is vezettem a Külügyminisztérium Közel-keleti és Afrika Főosztályát. Egy politikailag igen izgalmas időszakban, 2005 és 2007 között protokollfőnök voltam, utána öt évig szolgáltam Los Angeles-i főkonzulként. Mindent összevetve tizenöt kormány munkáját segítettem.

Bokor Balázs volt nagykövet és protokollfőnök, a Corvinus Egyetem tanára

Mostanában több hazai és külföldi egyetemen oktatja a diplomácia és a protokoll szabályait. Mit mondana a hallgatóinak a közelmúlt nagy port kavart diplomáciai botrányáról, Sir Kim Darroch washingtoni brit nagykövet esetéről?

Egyáltalán nem lepődtem meg azon, hogy a brit diplomata lesújtó értékeléseket tartalmazó bizalmas tájékoztatókat küldött Londonnak Donald Trump amerikai elnökről és a Fehér Ház munkájáról.

Az viszont már egyáltalán nem szerencsés dolog, hogy valaki ezeket a jelentéseket eljuttatta a Mail on Sunday című vasárnapi konzervatív brit laphoz, amely közzétette őket, és ez a kiszivárogtatás súlyos diplomáciai válságot okozott. Egy nagykövetnek épp az a feladata, hogy információkat szerezzen, értékeljen, elemezzen, és ezek alapján javaslatokat tegyen a kormányának a kétoldalú kapcsolatok fejlesztésére.

Miután nem a fogadó ország számára szólnak a feljegyzései, nem kell udvariaskodnia, hanem őszintén kell megfogalmaznia a véleményét, akár pozitív, akár negatív.

Beszámolói ugyanis nem a nagyközönségnek, hanem avatott füleknek, a saját kiküldő szervének szólnak. Az, hogy milyen nyelvezetet használ, a diplomata és a küldő szerv közötti kapcsolattól függ. Adott esetben megengedheti magának, hogy nagyon nyers véleményt mondjon, de dönthet úgy, hogy finomabban fejezi ki magát. Ebben az esetben a brit nagykövet nagyon kemény véleményt mondott Trumpról.

Valóban, olyanokat írt Darroch Trumpról, hogy az elnök pályafutása dicstelen véget érhet, és valószínűtlen, hogy a Trump-kormányzat a jelenleginél valaha is számottevően normálisabb, és diplomáciailag kevésbé kétbalkezes lesz. Ugyanakkor több nagykövet is úgy nyilatkozott a BBC-nek, hogy ez a megfogalmazás nem olyan egyedi.

A diplomata azért van kint, hogy a kétoldalú kapcsolatok fejlődése a küldő ország érdekének megfelelően menjen végbe. Ezért megosztja a saját benyomásait a kiküldő szervvel, és itt nincs helye az igazság elkendőzésének.

És valljuk be, az amerikai elnök magatartása kellő alapot szolgáltat arra, hogy egy kicsit nevetgéljenek rajta az emberek. Azt látni kell, hogy Donald Trump nem egy szokványos jelenség.

Olyan dolgokat tesz, illetve olyanokat mond, amelyeket nem szoktunk meg az amerikai elnököktől. Ettől még népszerű az Egyesült Államokban, de a diplomatának abból kell kiindulnia, hogy Trump különc, és sokszor viselkedik “lökötten”, bolondosan. Pedig az amerikai elnöknek minimum kétszer meg kellene gondolnia, hogy mit mond, hiszen minden szavának súlya van. Lehet jópofáskodni, de az baj, ha rosszul sül el. Nem lehet időnként nem megkérdőjelezni Trump némely kijelentésének komolyságtartalmát. Erről szinte mindenütt beszámolnak a diplomaták, és e magatartásforma alapján fogalmazzák meg a véleményüket. 

Akkor ott történt a hiba, hogy kiszivárgott az információ? Kinek állhatott az érdekében?

Lehetett ez provokáció, de persze az is elképzelhető, hogy a véletlen műve volt. Valószínűleg azok között kell keresni a bizalmas iratok kiszivárogtatóját, akiknek a kezén átmentek a jelentések. Kérdés, hogy mi volt a cél. Minden országban vetélkednek egymással a különböző politikai pártok, így logikusnak tűnhet, hogy olyasvalaki állhatott a háttérben, aki a brit kormányzó pártnak akart “alátenni”.

A nagykövet azóta lemondott. Ez helyénvaló cselekedet ilyenkor?

Teljes mértékben felelősségteljes döntést hozott ezzel a diplomata. Miután ugyanis kiszivárgott, hogy mit írt le, ellehetetlenült a munkája. Igaz, hogy a fogadó ország ügyeinek a mélyére kell hatolnia, de az is feladata, hogy a kapcsolatokat egyengesse. Trump az első kiszivárogtatott jelentések után “félnótásnak”, “felfuvalkodott bolondnak” nevezte Twitter-bejegyzéseiben a washingtoni brit nagykövetet.

Darroch így már nem képviselhette hazája érdekeit, ezért az egyetlen lehetséges dolgot tette, amikor lemondott. Ha ezt nem teszi meg önként, nagy valószínűséggel hazahívták volna.

Érdekes, hogy Boris Johnson – akkor még brit külügyminiszterként – nem állt ki a nagykövet mellett. 

A kormányok, minisztériumok mindig úgy állnak hozzá a dologhoz, hogy az általuk kiküldött nagykövet az ország érdekeit illetve a kormány politikáját képviseli. Ez az alapelv. Ugyanakkor a nagykövet magánvéleményét nem feltétlenül és automatikusan osztják a kormány tagjai, és ez is jogos álláspont. Ebben az esetben Darroch helyzete tarthatatlanná vált, személye már akadályozta volna az amerikai-brit kapcsolatok további fejlődését.

Ha a brit kormány kiállt volna mellette, akkor olyan kapcsolatrombolásba kezdett volna, aminek nincs értelme.

Persze ezek után minden diplomata számára felmerül a kérdés, hogy mit tegyen: továbbra is írja le kendőzetlenül a véleményét, és bízzon abban, hogy a bizalmas információ titokban marad, vagy finomítson rajta, mert tartania kell a kiszivárogtatástól?

A Scotland Yard államtitoktörvény megsértésének gyanújával már bűnügyi vizsgálatot indított. Megüthetik-e a bokájukat azok a lapok, amelyek leközölték a titkos dokumentumokat? 

A nagyköveti jelentéseket általában minősítik, ennek több fokozata is van a szigorúan titkostól a nyilvánosig. Ha titkos nagyköveti jelentésről van szó, akkor annak nem lenne szabad kiszivárognia, és meg kell keresni a felelősét. Nem biztos azonban, hogy a dokumentumok közlése bűnügynek minősül, ha a sajtóorgánum bizonyítani tudja, hogy az információkat valakitől megkapta.

És még ha ki is derül, hogy kinek a személyéhez fűződik a szivárogtatás, nem biztos, hogy érdemes perelni, főleg a nagy nyilvánosság előtt. Senkinek sem érdeke ugyanis az, hogy tovább dagadjon a botrány, még többet beszéljenek róla az emberek.

Majd évek múlva a kávéházakban tanulságos diplomáciai történetként mesélik el a bennfentesek, mi történt valójában.

Pályafutása alatt is előfordult hasonló kaliberű diplomáciai botrány?

Mindig akadnak kisebb-nagyobb ügyek, amelyek kiszivárognak. A diplomáciai munka illetve a diplomaták mindenhol górcső alatt vannak, és természetes, hogy egyesek azzal foglalkoznak, mibe lehet belekötni, hogyan lehet szenzációt kelteni. Ez benne van a pakliban, ezzel számolni kell.

Különösen Trump idején. Mit gondol, miért olyan népszerű az amerikai elnök, ha állandóan diplomáciai bonyodalmakat okoz?

Paradox helyzet ez. Amerika rengeteg gonddal küzd a bevándorlástól kezdve az egészségügyön át a bűnözésig. A populizmus azonban nagyon egyszerű gyógyírt kínál a bajokra, ezért van rá annyi vevő. Igaz, hogy diplomáciai szempontból

Trump olyan, mint egy elefánt a porcelánboltban, viszont az embereknek szimpatikus a keménykedése, ami elvonja a figyelmet a mindennapi problémáktól.

Most van egy biztos szavazóbázisa, de hogy ez meddig fog kitartani, nem tudni. Mert azért gyűjti a rosszpontokat: erőszakos, különc viselkedése miatt romlik az Egyesült Államok megítélése a világban. Tíz éve még Amerika volt a világ legerősebb szuperhatalma, de ma már egyre nehezebb komolyan venni. Az amerikai külpolitika ad hoc döntései sokszor nem azt az irányvonalat képviselik, mint amilyet a világ megszokott tőle. Elképzelhető, hogy az amerikai társadalomnak idővel elege lesz a színpadias, szokatlan magatartásból, és egy választás során kimondja, hogy elég.

Lehet-e hibáztatni a protokollért felelős személyeket, vagy nincs mit tenni, Trump már csak ilyen?

Biztos vagyok benne, hogy azok, akiknek ez a feladatuk, felkészítik Trumpot, vagy legalábbis próbálkoznak vele. Szerintem azonban ő annyira autonóm személyiség, hogy nem tudnak mit kezdeni vele. Sokszor veszi semmibe a protokoll szabályait, mert egyszerűen nem érdekli. Az amerikai külpolitikai felkészültség és szakmai értékek ismeretében állítom, hogy továbbra is nagyon komoly elemző, előkészítő és javaslattevő tevékenységet folytatnak, amelyek végén nagyon szépen kidolgozott lépésekre kerülhetne sor, ha az elnök ezt figyelembe venné.

Vegyük például az amerikai-észak-koreai csúcstalálkozókat: többször bebizonyosodott, hogy nem helyénvalók, és az amerikaiak inkább veszteséggel jönnek ki belőle. Hányszor láthattunk olyan képeket, ahol az amerikai elnök kezet szeretne fogni valamelyik észak-koreai vezetővel, de az nem vesz róla tudomást.

Ugyanakkor az is igaz, hogy évtizedek óta nem volt előrelépés a két ország viszonyában, Trump pedig most legalább megmutatta, hogy hajlandó velük szóba állni. Szerintem az amerikai diplomácia is rájött már arra, hogy mik a határok, és próbálnak tűzoltó módon hozzáállni azokhoz a problémákhoz, amelyeket a protokollt semmibe vevő Trump-i magatartás okoz.

Hogyan fest ez a tűzoltó munka?

Ilyenkor a nagykövetek és a tanácsadók a kapcsolataikon keresztül igyekeznek elmagyarázni, illetve értelmezni a Trump-i lépéseket, hogy ily módon enyhítsék a feszültségeket. Mintegy összekacsintanak, hogy tudjátok, milyen az elnök, de valójában ezt meg ezt gondoljuk. A diplomáciában nagyon nem mindegy a körítés.

A protokoll fontosságát illetve szerepét úgy tudnám a legjobban jellemezni, hogy olyan mint a Kresz: ha kikapcsoljuk az összes jelzőlámpát, és kihúzgáljuk az összes útjelző táblát, akkor káosz és katasztrófa lesz az utakon.

Ugyanez történik a diplomáciával, ha kivesszük belőle a protokollt.

Ezt a káoszt láthattuk az iráni nukleáris egyezmény felmondása körül is. Épp a brit nagyköveti iratokból tudhattuk meg, hogy a Trump-kormányzat állítólag csak azért mondta fel a megállapodást, mert azt még elődje, Barack Obama kötötte.

Trump szempontjából teljesen logikus, hogy minden, amit Obama tett, az vörös posztó a szemében, és el akarja törölni. Régebben azt tapasztaltam az amerikai külpolitika kapcsán, hogy – ellentétben hazánkkal – bármennyire is különbözik az ellenzék és a kormány véleménye egy adott kérdésben, kifelé mindig egységesen léptek fel. Most már nincs így.