Tony Lakatos világpolgár. Úgy német Frankfurtban, mint amerikai New Yorkban és magyar Budapesten. Tavaly év végén, harminc évnyi szolgálat után vált meg a frankfurti rádió nagyzenekarától. Mint a Növekedés.hu-nak adott interjúban fogalmazott, az igazi szabadság most jött el, dúskál a fellépésekben. Véleménye szerint a zenészek pénzügyi helyzete nem egyszerű: a sok streaming szolgáltató miatt rengeteg a letöltés, így kevesebb a művészek bevétele, amelyet csak élőkoncerttel lehet, lehetne kompenzálni. Ez főként a kezdő fiatalokat sújtja, lassan kihal az LP és a CD piaca. Ha nem lesz változás – bevétel híján – kevés új produkció születhet.
Amikor megkerestem, kérdés nélkül mondta, hogy nem igazán szimpatizál a magyar kormánnyal. Hozzátette: amennyiben ez nem megfelelő számomra, akkor inkább hagyjuk a beszélgetést. Ugyan fel sem merült bennem, hogy a politikáról faggassam, de magas labdát dobott…
Jobbnak láttam tisztázni. Nem vagyok egy platformon még néhány jobboldali magyar kollégámmal sem.
Ennyire lényeges ez egy olyan világpolgár művész esetében, mint ön?
Figyelemmel kísérem a magyarországi politikai helyzet alakulását, hiszen a lányom is, illetve még számos rokonom, barátom, ismerősöm él önöknél. Ezért igen, fontos a kérdés, hogy mi a helyzet.
A jazzszínpadra is ennyire begyűrűzött a politika?
Nem csak ide, mindenhová. Megosztja az embereket. Nézze meg, hogy mi van Magyarországon is: kettészakadás. Ugyanígy a zenésztársadalom is szétszakadt, és ennek a politikai irányzat az oka.
Sok beszélgetés terelődik a politikára, hamar kialakul az összecsapás.
A véleménykülönbség nem minden esetben szerencsés.
Zenészként könnyebb boldogulni Németországból, mint Magyarországról?
Úgy gondolom, mindenhonnan nehéz érvényesülni. A politikával szemben a boldogulás nem országfüggő.
A Kis Rákfogó: felső sor balról: Kunu László, Füsti Balogh Gábor, Tony Lakatos,
alsó sor balról: Johnny Lambizi, Lakatos "Pecek" László, Dely László (Forrás: YouTube)
Amikor 1981-ben kikerültem ide, nem igazán foglalkoztatott ez a kérdés. Fiatalként ismerkedtem, kapcsolatokat szereztem, egyre többet világszerte.
Ki Mit Tud? 1977-es nyerteseként tele voltam motivációval, hiszen a Kis Rákfogó igen népszerű volt.
Érdekes fintor, hogy csupán 1982-ben jelent meg az egyetlen hanglemezünk. Talán jó volt egykor a megérzésem, hogy tovább kell lépnem, ugyanis Magyarországon azt érzetem, már nem lehet tovább fejlődni. Ez is volt az egyik ok, hogy eljöttem otthonról, ráadásul megszakítva a családi tradíciót, hiszen tizenéves koromban hegedűről szaxofonra váltottam. Jazzt akartam játszani a kezdetektől fogva.
Mi baja volt a hegedűvel?
Nem az én világom volt. Se hangszerként, se zeneileg. A cigányzenét ifjúként pláne nem szerettem, noha a családom generációkon keresztül muzsikus volt, így ebbe születtem bele. Később persze fordult a kocka és megszerettem. Lehet, idő kell, hogy megértsünk dolgokat, hogy megérjünk hozzájuk. Így van ez a jazznél is.
Amikor a jazz szülőhazájában játszik, akkor nagyobb a kihívás és a felelősség?
Inkább úgy fogalmaznék: magasztosabb az USA-ban jazzt játszani. Mindig olyan érzésem van, hogy az amerikai közönség mindenkinél jobban ismeri ennek a műfajnak a történelmét, a nagyjait. Vitathatatlan a hatalmas múlt.
Jazzt játszani az amerikai kontinensen nagy kihívás, nem mindegy mit és hogyan adunk elő.
Ugyanígy más Japánban színpadra állni.
Az ázsiai közönséget milyennek találja?
Számomra Japán nagyon kedves ország. Úgy gondolom, ők is jól ismerik ezt a zenét, ám cseppet sem mindegy számukra, hogy kit és mit hallgatnak. Előtte biztos, hogy ellenőrzik a művészt, illetve a művet. Óriási kihívás ez, és nagyon szimpatikus, hogy felkészülten érkeznek a koncertre.
A japán közönség igen alapos: felkészülnek a művészből, a lemezeit meghallgatják egy-egy koncert előtt.
Mi jellemző ránk, európaiakra?
Nem igazán tudok különbséget tenni a magyar, az olasz vagy német közönség közt.
Ha a tanítványok szempontjából nézzük, akkor a mesterkurzusaira honnan érkeznek a legfogékonyabbak?
Senkit sem akarok megbántani, de a legtehetségtelenebb fiatalok Nyugat-Európában vannak.
Ezzel szemben a magyar gyerekek nagyon tehetségesek, csak úgy, mint a déliek.
Teljesen más érzés Spanyolországban mesterkurzust tartani, mint például Németországban. A déliek jobban érzik a zenét, megfogadják azt, amiről beszélek, illetve jobban is elsajátítják. Lelkesebbek.
Koreában, Szöulban, Taiwanon is tartott mesterkurzusokat. Ott miként fogadták?
Nagyon lelkesek, szorgalmasok, de hiányzik belőlük az a plusz töltet, amelyet csak a jazz zene múltja adhat.
A tradíció hiánya miatt nehezebb megértetni velük a jazzt.
Véleményem szerint csupán idő kérdése, hogy megszerezzék a rutint és bekerüljenek a jazz áramlatába. Ők az amerikai hallgatók szöges ellentétjei, hiszen mint mondtam, nekik a vérükben van a műfaj. Ha az USA-ban bekapcsoljuk a rádiót, megszámlálhatatlan jazzcsatornát találunk. Erre azért az ázsiai államokban még várni kell.
Fiatalság, Egyesült Államok, 1993. Kitalálja mire gondolok?
Persze… épp az USA-ban koncerteztem, amikor a frankfurti rádió nagyzenekarához hívtak. Fantasztikus korszak vette kezdetét.
Szó nincs hangszerváltásról: látogatás egy Bösendorfer szalonban (Forrás: Facebook)
Éreztették valaha is, hogy külföldi és nem fogadják be vagy triplán kell teljesíteni?
Soha! Ne feledjük, az Egyesült Államokból kerültem a Frankfurt Radio Bigbandhez, nem magyar bevándorlóként, de nem is fontos ez, hiszen akit hívnak, annak oka van. Úgy tekintettek rám, hogy én is a jazzkultúra része vagyok. A magas színvonal viszont elvárás volt, nem csak tőlem, hanem mindenkitől.
A rádió nagyzenekaránál tenorszaxofonos szólista voltam évtizedeken keresztül.
Olyan nevekkel játszottam együtt és készítettünk lemezt, mint például Toto Blanke, Chris Beier, Milan Svoboda.
A gépezet valóban beindult, nem gondoltam, hogy három évtizedes kapcsolat kezdődik.
Most mégis elbúcsúztak egymástól, fantasztikus hangulatú búcsúkoncert és ováció közepette. Mi történt?
Nem a színpadtól búcsúzom, most önállóan szeretnék turnézni. Tavaly év végén köszöntünk el egy méltó búcsú, fergeteges hangulatú koncert keretében egymástól.
Életem nagy időszaka zárult le, ideje, hogy újabb fejezet nyíljon. Rengeteg a felkérésem, izgalmas dolgok következnek.
Abszolút nyitott vagyok új kezdeményezésekre, projektekre. Most, hogy a kollégák megtudták, hogy nem vagyok kötött a rádióhoz, elárasztanak jobbnál-jobb ajánlatokkal, olyanokkal, amelyeket korábban nem tudtam elvállalni. Egyszóval, nem kell alkalmazkodnom, szabad vagyok. Élvezem!
Búcsúkoncert a frankfurti rádió nagyzenekarával (Forrás: YouTube)
Mennyit gyakorol?
Ameddig rádióztam, minden nap próbáltunk és játszottunk. Most, ha tehetem naponta, akár több órát, de ahogy a kötelező rádiós próbák megszűntek, vigyázni, hogy ne lustuljak el. Nem szabad csak rutinból játszani. Úgy gondolom, hogy a rádiós búcsúkoncerten is azért fogadott örömmel a közönség, mert hoztuk az elvárt szintet. Ez ezentúl sem változik. Ellenben azt gyakorlom, ami nekem tetszik.
A folyamatos utazással, turnéval mekkora nyomás jár? Érezte valaha is azt, hogy meg kellene pihenni?
Szerencsére nem gondolok erre. Sőt pont az ellenkezőjét érzem: van elég energia bennem.
Big band vagy inkább kis zenekar? Ezt azért kérdezem, mert sok olyan fotót láttam önről, ahol pubban, jazzklubban játszik.
Kis zenekar mellett voksolok. És a jövőben is 99 százalékban ezt szeretném. Elég nagyzenekarral játszottam már.
Egy jazzclubnak is van akkora varázsa mint egy koncerthallnak (Forrás: Facebook)
Egy érdekes formációval, a Web-Webbel muzsikálok sokat, már négy lemezt készítettünk együtt.
Leginkább a spirit jazz, azaz a spirituális jazz áll közel hozzánk. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem élvezem a nagy koncerttermes előadásokat is.
Közreműködőként több száz lemezt tudhat maga mögött. Amint elkészül, ezeket a produkciókat elengedi, vagy otthon előveszi?
Amikor megjelenik, meghallgatom. Nagyon ritka, hogy később újra sort kerítenék erre. Amikor egy csoda folytán később előveszem, akkor viszont jobban tetszik. Érdekes… Ez a saját lemezeimre is vonatkozik, nem csak arra a több százra, amelyeken közreműködtem. Magamnál másokat szívesebben hallagatok, főként a régi korszakból.
De olyanokat is, akikkel együtt játszottam, mint például Terri Lynne Carrington, Al Foster, Billy Hart, Anthony Jackson.
A dallamok, a játékok beleivódnak az agyamba.
Egy világsztárt könnyebb Németországból leszerződtetni, mint Magyarországról? Például egy fellépéshez vagy lemezkészítéshez?
Ez csupán pénz kérdése. Ha a gázsit kifizetik, nincs országkülönbség. Persze sok függ a menedzsmenttől is, jól kell választani. Én például több mint húsz éve olyan lemezcéggel vagyok szerződésben, ahol teljes alkotói szabadságot kapok. Soha nem fordult elő, hogy a Skip Recordsnál beleszóltak volna a zenei alkotói részbe. A megjelenés után a siker a lényeg – ez pedig szerencsére bejött.
Bizonyítják ezt az elismerések is…
Hálás vagyok, valóban így van.
Az első magyar zenész voltam, aki bejutott az amerikai jazzrádiók népszerűségi listájának élmezőnyébe.
A Gavin Report Top 10 listáján a Recycling cimű CD a 7., a The News CD-pedig 4. volt. Ez hatalmas siker, akárcsak az, hogy 2017-ben elsők lettünk Ausztráliában az iTunes jazzlistán. Ezen mellesleg én is meglepődtem, hogy miért pont e távoli földrészen, ahol még sosem jártam. De mégsem ezekre vagyok a legbüszkébb…
Hanem?
2020-ban megkaptam a Hessischer Jazzpreist, azaz a Hesseni Jazz Díjat, amely az egyik legnagyobb elismerés Németországban.
Azért ezt emeltem ki, mert szakmai zsűri ítéli meg. Ráadásul mindez a pandémia alatt történt. A díjhoz pénzjutalom is járt, amelyet egyelőre eltettem és ha vége lesz egyszer a vírushullámnak, akkor az USA-ban lemezt szeretnék belőle készíteni.
Hatalmas szakmai elismerés: a Hessen Jazz Prize átadóján (Forrás: Facebook)
A pandémia okozta sokk, illetve az online felületek térhódítása a jazzvilágot hogyan alakította át?
Nagyon megváltoztatta, mi is igyekszünk alkalmazkodni. A zenelejátszó streaming felületek egyre terjednek.
Az online zene terjedésének sok az előnye, de ugyanannyi hátránya is van.
Ez utóbbi például az, hogy a zenészek ebből alig látnak bevételt. Ha pedig nincs haszon, lemez sem készül, hiszen nem éri meg. Csak maguktól a lemezcégek nem gyártanak hanghordozót, se CD-t, se LP-t. Kevesen áldoznak erre, hiszen ingyen, vagy fillérekért is hallgathatják, vagy letölthetik a kedvenc felvételeiket. Ezeknek az újszerű platformoknak az előnyük viszont az, hogy sokkal szélesebb körbe juthat el a művészet, köszönhetően az internetek. Az biztos, hogy kevesebben vesznek hagyományos hanghordozót.
Felemás a helyzet?
Tíz-tizenöt év múlva óriási lehet a probléma.
Őszintén mondom, félő, hogy nem lesznek új produkciók.
Így nem tudom, hogy milyen új zenét sugároznak a régieken kívül az említett platformok. Hiába éli gyűjtői körökben virágkorát az LP, ez sajnos nem gyógyír erre a problémára. Ez a bizonyos „virágkor” azt jelenti, jó ha eladnak négy-ötszáz darabot belőle.
Mi lehet a megoldás?
Ha erre tudnám a választ, akkor most nem itt ülnék. Én „csak egy” zenész vagyok.
Ma pénzt keresi csak az élő fellépéssel lehet, nem lemezeladással.
Ez pedig a fiataloknak rettenetesen nehéz. Én szerencsés vagyok, túlvagyok azon, hogy most ismertessem meg magam. A gyerekek sorsa kiszámíthatatlan a zenei pályán. Ez szerte a világban így van – nagy a gond, ráadásul a vírus miatti bezárások az élő-koncertpiacot is átalakították, bejöttek a live-stream koncertek.
Ön is „élőzött”?
Hogyne. Sokat. Olyan is akadt, hogy otthonról vettük fel videóra és azt adtuk le. A lakáskoncertek engem is elértek.
A pandémiát, bezártságot könnyebb humorral átvészelni (Forrás: Facebook)
Amikor megszűntek a korlátozások, tavaly nyáron végre „kiszabadultunk”, lubickoltunk a fellépésekben, hiszen kinyithattak a klubok.
Mikor láthatja a „valóságban” a magyar közönség?
Február 26-án a Czifra fesztiválon a Zeneakadémián, illetve április 30-án Szakcsival zenélek majd a BMC Music Centerben. Nagy buli lesz!
