Virágzik az omladozó kastélyok, romos nemesi kúriák körüli katasztrofaturizmus. Sorra alakulnak az olyan Facebook-csoportok itthon is, ahol az a cél, hogy a kirándulók szellemépületeket fotózzanak. Sok ingatlan ugyan visszanyerte eredeti szépségét, de még több az olyan, amely ha nem történik valami, hamarosan az enyészeté lesz. Hogy mit tehetnének a leszármazottak? Erről beszélgettünk Zichy Pállal, a Magyar Történelmi Családok Egyesületének elnökével.
Rengeteg műemléképület van vállalhatatlan, netán életveszélyes állapotban hazánkban. Többek között ükapjának, Zichy Jánosnak a soponyai kastélya is. Milyen érzést vált ki, hogy a családi örökség lassan az enyészeté lesz?
Nem szeretnék önsajnálatba menekülni. Egyrészt mert rengeteg embert ért igazságtalanság a XX. században, nem csak a nemességet, másrészt a mi nemzedékünknek is megvannak a feladatai és céljai, amelyekért küzdenünk kell.
Zichy Pál: nem kellene hagyni az értékek pusztulását
Siránkozással nem jutunk semmire. Három évvel ezelőtt körbejártam a témát, beszélgettem több illetékessel. A sok megbeszélés alatt a magyarországi, vidéki kastélyokra jellemző probléma kristályosodott ki. Egy esetleges több milliárd forintos felújítás után se tudná kitermelni az üzemeltetési költségeit. A családnak történő visszaszolgáltatás pedig a rendszerváltás óta még elméleti síkon se merülhetett fel.
A II. Világháború alatt a kastélyt kifosztották, ezek után sokáig üresen állt. 1958-tól iskola és gyermekotthon céljára alakították át az épületet. 1984-89 között körül felújították.
Jelenleg üres és a Kincstári Vagyoni Igazgatóság tulajdonában van.
Soponya esetében sajnos a helyi önkormányzat is csak a kerítésen kívülről figyelheti, mi történik az épülettel, pedig a család, helyi önkormányzat, civil szervezetek és vállalkozók bevonásával apránként lehetne életet lehelni kastélyba.
A helyzet elszomorító, de az is, hogy a facebookos zarándokcsoportok mennek be az ingatlanokba, kvázi katasztrófaturistaként. Erről mit gondol?
Az túlzás, hogy katasztrófaturistaként sokan mennének. Amíg valaki tiszteli a hely szellemét, esetleg tesz is valamit egy-egy ilyen épületért, ezzel a jelenséggel nincs bajom, sőt örülök, hogy vannak még érdeklődők egy ilyen elhagyatott műemlék iránt.
Nagyapámig bezárólag ebben az épületben született az összes apai ági felmenőm a 18. század végétől.
A kastély üres, nem látogatható és őrzik, tehát engedély nélkül nem is lehet bejutni.
A képeket nem én készítettem, inkább csak illusztrációként szolgálnak. Ahogy látom, a témával foglalkozó fórumokon többször felmerül a kérdés, hogy hol vannak az eredeti tulajdonosok, miért hagyják így lepusztulni ezeket az épületeket.
Hát hol vannak?
A legtöbb kastély sorsa Magyarországon hasonló: 1944/45-ben a szovjetek fosztották ki, majd a kommunizmus alatt elüldözték az eredeti tulajdonosokat. Őket kikiáltották osztályellenségnek, börtönbe, munkatáborba zárták. Végül a helybéliek vitték el, ami mozdítható.
Egy másik, döbbenetes állapotban lévő Zichy-kastély, amely barokk stílusban épül Nágocson, 1714-ben
Aztán jó esetben lett belőlük kultúrház, rossz esetben hagyták őket pusztulni. A rendszerváltáskor az eredeti tulajdonosokban megvolt a remény, hogy visszakapják azt, amit elvettek tőlük, de csalódniuk kellett. Az épületek nagy része állami tulajdonban maradt, egy része meg kézen-közön privatizálva lett befektetőknek. A legtöbb kastély esetében a régi családok pedig távolról nézhetik csak, hogy elpusztul, amit az őseik felépítettek.
A Somló-hegy lábánál 1850 körül romantikus stílusban épült- jelenleg romos állapotban lévő- Zichy kastély
Ennél még Romániában is egy fokkal jobb a helyzet.
Ott miért sikerül?
Mert a restitúciós törvény értelmében visszaperelhető lett a vagyon egy része, beleértve a kastélyokat is. Erdélyben látni is pár szép példát, hogy az örökösök milyen emberfeletti erővel próbálják helyrehozni ezeket a műemlékeket. Ennek egyik kiváló példája a gernyeszegi Teleki kastély, ahol a leszármazottak művésztáborokkal, zenei fesztiválokkal, kulturális programokkal lehelnek életet az épületbe és a környező parkba. Azt nem mondom, hogy ezeknek a családoknak könnyű a helyzetük, hiszen egy kastélyt felújítani rengeteg pénz, ráadásul a román állam ott akadályozza őket, ahol tudja.
Önsajnálat lenne?
Az interjú elején említettem, hogy nem szeretnék siránkozni, az eddigi mondandóm mégis egy önsajnáltatásnak tűnhet. Jobb lenne azzal foglalkozni, mit tehetünk a helyzetben.
Mikosszéplak: szellemkastély lett a 63 szobás 1860-ban épült ingatlan. Sorsa máig sem tisztázott
Egy-egy állami tulajdonú műemlék esetében helyi civilszervezet, önkormányzat és az épület sorsát szívén viselő leszármazott összefogása csodát tehetne. Ha ezt egy döntéshozó olvassa és felkarolná a témát, már megérte elmondani.
A családtagokkal csak találkoznak és beszélnek egymás közt erről. Miért nem fognak össze a leszármazottak?
Családi találkozóról, családi ügyekről nem szeretnék a nyilvánosságnak beszélni.
Az érzelmeiről nyugodtan beszélhet. Hasonló családok leszármazottaival beszélgetve csak felmerül a téma.
A régi történelmi családok szellemi örökségének megőrzésére és leszármazottai közti kapcsolat ápolására 1995-ben alakult meg a Magyar Történelmi Családok Egyesülete, melynek idén február óta az elnöke vagyok.
Ennyi maradt a Balatonedericsen lévő Fekete-kastélyból amelyet a Nedeczky család építtetett
Elátkozott ingatlan: az első gyilkosság 1912 nyarán történt.
Egy gulyás féltékenységből megölte kedvesét, a kastély szakácsnőjét.
A második haláleset öngyilkosság volt: Nedeczky Jenő 1914 tavaszán 74. születésnapján végzett magával
Az egyesülettel célunk, hogy színvonalas előadásokon, jótékonysági bálokon, ifjúsági programokon keresztül kapcsolatépítési lehetőséget teremtsünk a történelmi családok tagjainak. Az arisztokrácia 80 százaléka emigrált a XX. század közepén, az ő leszármazottaik közül is sokan járnak haza ezekre a rendezvényekre.
Újra alakul a társasági élet?
Igen. Kialakult egy pezsgő szellemi kör, baráti társaság, amelynek a tagjait összeköti egy hagyományszerető és tisztelő, hazafias gondolkodásmód. Rengeteg család van és nem csak nemesi családok, akik - ha tulajdonjogilag már nem is - de kapcsolataikban, gondolkodásukban, érdeklődési körük tekintetében ezer szállal kötődnek ahhoz a vidékhez, ahonnét az őseik származnak.
Az 1906-ban épült hajmáskéri kastély. Igaz, hivatalosan sosem volt az.
Éppen ezért tartom elképesztő pazarlásnak az állam részéről, hogy – bár látványosan nem tud, és sokszor nem akar foglalkozni ezekkel az épületekkel – nem ad lehetőséget a leszármazottaknak, hogy kezdjenek velük valamit. Így ezek a szebb napokat látott kastélyok, kúriák folyamatosan pusztulnak. Természetesen azzal is tisztában vagyunk, hogyha ezek a családok holnap visszakapnának egy –egy ilyen kastélyt, igen nagy bajban lennének, hiszen legtöbbjük nem tudja egyik pillanatról a másikra előrángatni a felújításhoz szükséges összeget, de kiszámítható fenntartási támogatással apránként fejlesztések is elindulhatnának, az épületek kitárhatnák kapuikat kiállításoknak, kulturális rendezvényeknek.
Jobb nem látni belülről...(Fotó: Szegedi Szabolcs)
Ha realisztikusan közelítjük meg a témát, azt nem árt tudni, hogy egy ilyen épületet anyagilag nem rentábilis fenntartani.
Mindig is a birtok tartotta el a kastélyt és nem fordítva.
Ennek ellenére sokakról tudok, akik lelkesedésükkel, nagyszüleik, dédszüleik iránt érzett tiszteletből, saját erőből, tudnának életet lehelni e házakba, támogatni egy-egy helyi közösség kulturális életét, építeni az országot.
Lehetne csodát tenni?
A családok leszármazottai, a helyi önkormányzat és civil szervezetek összefogásával, és akár kis összegű, állagmegóvásra szánt pályázatokkal csodákat lehetne tenni. Nagyon remélem, hogy egyszer eljutunk ide is.
Az országban több száz elhagyatott kastély, kúria áll