Közel 40 éve írta meg Végh Antal a „Miért beteg a magyar futball” című első nyilvános vitakönyvét, amikor még az én korosztályom gombóccal a torkában ment el az első toborzóra, hogy utána beléphessen a „szentélybe”, esetemben a SZEOL sporttelepre.
Mivel azóta is szenvedéllyel és megfelelő kritikával követjük kedvenc sportágunkat, sőt „vallásunk” hazai fejlődését, most úgy gondolom, meg kell szólalni ebben a témában.
A rendszerváltás után fokozatosan kivonult az állam az egyesületek finanszírozásából, sőt a labdarúgás esetében kötelező volt gazdasági társasággá átalakulni, és megpróbáltuk európai minta szerint üzemeltetni klubjainkat. Bár már ekkoriban is alakult egy-két helyen akadémia, alapvetően az egyesületi utánpótlás nevelés vitte a prímet.
Nekem nagyon szimpatikus volt a Várszegi féle agárdi Sándor Károly Akadémia, melyre egy szerethető MTK-t is tudott építeni, de egy idő után ez a kezdeményezés is megtört, később Várszegi a Fradiba vásárolta be magát.
A gazdasági társaságként üzemelő csapatok élére - tulajdonosként - vállalkozók kerültek, akik lelkesedésből, majd népszerűség és némi befolyás szerzése céljából működtették a rendszert, ahogy az történt általában tőlünk keletre is.
Bár voltak sikereink (pót vb selejtező 1997-ben, az FTC, majd a Debrecen csoportkörös szereplései az európai kupákban), labdarúgásunk azonban inkább mélyebbre süllyedt, gyakran jelent meg a fizetésképtelenség a kluboknál, visszalépések írták át a tabellákat, ami kiszámíthatatlanná tette a rendszert.
Akadozott az utánpótlás képzés, pusztult az infrastruktúra, és egyre kétesebb hírű vállalkozók jelentek meg klubjaink környékén, akik nagyszámú, még nem elismert légiósokkal is felszerelkeztek, ami több esetben felvillantotta a pénzmosás gyanúját. Mindez nem zárta ki, hogy időnként az állam besegített az üzemeltetésbe - pl. a népszerűséget kereső polgármesterek, vagy a Fradi esetében az Agrárminisztérium -, de ez nem volt egy állandó állami transzfer.
2010 után a fokozatos lecsúszások, és a bizonytalan működési háttér miatt a magyar politika úgy döntött, hogy kilép a regionális modellből, és állami beavatkozással egyenesbe állítja a magyar labdarúgást. Mellette pedig a látványsportokat - a már sikeres kézilabda és vízilabda mellett a kosárlabdát, jégkorongot, sőt később a röplabdát is -, sőt a 2008-ban megroggyant olimpiai nimbuszunkat is helyreállítja. (Ez utóbbiért állami forrásból tíznél több sportágat részesítettünk külön támogatásokban, ösztöndíjakat is létrehoztunk.)
Az, hogy ezáltal stabilizálni tudtuk a nyári olimpiai érmeink számát 20 fölött (és előreléptünk a téli játékokon!) - miközben a rendszerváltó országok nagy része megelégedett 4-5 éremmel, vagyis anyagilag és politikailag ezt eleresztette - azon is enged elgondolkozni, hogy mennyire volt prioritás ez az olimpiai beruházás.
A labdarúgáson kívüli látványsportokon is meglátszott az állami pénzinjekció, hiszen a kézilabdában tudtuk tartani az utánpótlás eredményeket, jégkorongban és kosárlabdában is előrelépést konstatálhattunk. Az egész rendszerre vonatkozóan a legfontosabb kérdés az, hogy a befektetett állami vagy a közpénzjelleget tükröző forrás (TAO, közmédia, Szerencsejáték Zrt. megnövelt támogatása) mennyire érte meg és éri meg a jövőben akkor, amikor ezt lényegében a költségvetési hiány növekedése mellett tesszük meg - vagyis nincs rá készpénzfedezetünk. Ugyanakkor a mérleg másik serpenyőjében valóban benne van a sportnemzet tudatunk erősítése és a fiatalok számára a pozitív példamutatás is.
A labdarúgásnál azonban a sok számszerű eredmény - az akadémiák beindulása, az igazolt labdarúgók számának növekedése - stabilitást tükröz. 2011 után fokozatosan áramlott a pénz a struktúrába, hiszen az éves 100 milliárdos nagyságrendű TAO-támogatások mellett a közmédia már - a piacot felborítva - 10 milliárd körüli összeget ad a hírek szerint az NB I-es közvetítésekért.
Ami ehhez hozzáadódott az az, hogy a politika - bizonyos logika szerint érthetően - saját embereit ültette a sportszövetségek élére, hiszen a közpénz vagy a közpénz jellegű - eredetileg magánpénz - elköltését szerette volna maga kontrollálni.
Ez a folyamat a klubok területén is megjelent - látványosan a labdarúgásban -, hiszen vagy olyan vállalkozó került az élükre, aki maga is jelentős állami megrendeléseket kap és politika közeli, vagy maga is politikus ( segíthet a szponzoroknak megrendeléseket kapni), vagy maga az állam - ld. Debrecen városa vagy az Atomerőmű.
A dolog visszaélési lehetőségével ismeretek híján nem foglalkozom - remélhetőleg a 2010 előtti időknél jobb a helyzet -, ez legyen az ehhez értő személyek tanulmányainak tárgya. De az biztos, hogy ez a rendszer magában rejti a hatékonytalanság lehetőségét, hiszen ki mer vagy akar így szponzorként bármilyen eredményt is számon kérni. (Ilyenkor a pénzt biztosan elköltik a klubnál vagy az akadémián, nem kérdés. A MOL fehérvári szponzori kivonulása az idei nyár elején még akár egy trendfordulót is jelezhet, de valószínűleg ez Hernádi úr személyes megítélésének és nem részvényesei kritikájának tudható be.)
Mi itt a gond? Az, hogy beragadtunk ebbe a rendszerbe. Az szerintem méltányolható elgondolás volt - sokak szerint nem -, hogy néhány évig stabilizáljuk a rendszert és megpróbáljuk piaci alapokra fokozatosan átzsilipelni.
De láthatóan ez nem ment. Egyedül az FTC labdarúgó csapatánál láttam erre utaló jeleket - készülnek egy szerényebb pénzügyi helyzetre a közpénzeső utánra - de ez sem működik vastag állami köldökzsinór nélkül, ld. az állami monopolszponzor - pl. MVM - bevetését.
Sajnos a Fradi a bolgár - Ludogorets - modellt választotta, vagyis vegyél légióst és ne nevelj saját fiatalokat. Tegyél hozzá egy-két hazait és így a nemzetközi szereplésből egy csapat még el tudja magát tartani. Nem a cseheket vagy a horvátokat kopírozta az eredményes de fáradtságos utánpótlás neveléssel, de ez már egy hosszabb kérdés.
Nem nőtt a nézőszám a hazai meccseken, nincsenek jópénzért játékos eladások - talán a Fradi már elkezdett e téren valamit - és piaci televíziós kereslet ,az állami megrendelések nélküli szponzorcégek sem állnak sorba, hiszen gyenge a reklámérték. Nem tudjuk mi lett az akadémiákon csillagászati összegért kinevelt több ezer fiatallal - elemezte már valaki? -, de hogy nem töltik fel a magyar két profi ligát, de még az NB III-at sem, az biztos. Nagy részük egyszerűen pályaelhagyó, ami ekkora felnőttfoci finanszírozásnál kudarcnak mondható. Mi lesz, ha a piacnak kell eltartani a ligákat?
Hogyan tovább? Két út van előttünk
A) Az egyik, hogy megyünk tovább a nagyobbrészt államilag finanszírozott magyar modellel. A közbeszerzésekben nem érintett vállalkozók örülnek, ha távol maradnak, pedig nekik kellene a gerincet alkotni az európai gyakorlat szerint. A politikailag erős vezető szívja be az állami pénzeket - sok szurkoló szerint ez a dolga, szerintem 1990 óta már nem.
A válogatott szereplésében is reménykedhetünk, hiszen külföldi nevelésekkel, honosításokkal, jó taktikával - pl. Dárdai és Rossi kinevezésével, a Nemzetek Ligájára való nagyszerű koncentrálással - tudunk eredményeket hozni, pl. az EB-re való kijutás. (A VB-re már ez szinte reménytelen.) Klubszinten pedig a Ludogorets modell alapján a Fradi elzakatol a nemzetközi szintéren, de ezt csak a bajnokcsapat tudja megcsinálni, egy bizonyos szintig. Ettől még az első liga egészében nem javul. Nekünk is van egy örökös bajnokunk, mint Bulgáriának vagy Szlovákiának. (Akit még a sorozatmeccsektől a bajnokik halasztásával meg is kímélünk, de ez már szakmai-versenyjogi kérdés.)
B) Bevalljuk, hogy a mostani modellt nem tudjuk tovább az eddigiek szerint finanszírozni. Fokozatosan, négy-öt év alatt kizsilipeljük az állami támogatások nagy részét - TAO, közmédia, Szerencsejáték Zrt. támogatás legalább fele, állami cégek és szponzorok -, és hagyjuk a piacot működni már az eddig felújított stadionok infrastruktúráján.A fociban sikeres horvátok és csehek az utóbbi miatt irigyelnek bennünket!) Ehhez viszont meg kell teremteni a minimális piaci összeférhetetlenséget: nem lehet vezető vagy tulajdonos sem kiemelt közszereplő, sem állami megrendeléseket nagy tételben megkapó vállalkozó. (Ennek most csak az Újpest tesz eleget, megy is a nyomás arra, hogy adják el, és máris a „körön belüli” lesz az új tulajdonos.
Más kérdés, hogy a Duchatelet úr mögött gyenge szakmai teljesítmény áll. Ha ezt megtesszük, futball klubjainknak lesznek külföldi - arab, indiai, kínai, amerikai - tulajdonosai is, akár Nyugaton vagy Prágában, akik figyelnek majd az ifjúság menedzselésére és nemcsak átszállásra veszik és adják a külföldieket - szinte követhetetlenül.
Fordulóponthoz érkeztünk, mert a jelenlegi helyzetet nem tudjuk tovább finanszírozni. Nem is amiatt, mert kellene pénz oktatásra, egészségügyre stb. - ezt már régen tudjuk -, hanem amiatt, mert az állam nem tud egyensúlyban növekedni, strukturálisan karcsúsítani kell a következő öt évben. És ezt a foci állami mellbimbója sem kerülheti el - évi 100 milliárdos nagyságrendekről van szó -, ahogy látjuk, hogy jóval kisebb összegek esetében is a kulturális területek fogyókúrája - hogy a települési önkormányzatokról ne is beszéljünk - már elkezdődött.
A szerző a Károli Gáspár Református Egyetem tanára.
