Mi lehet az orosz-ukrán háború vége?  

Pár héttel ezelőtt a Boston Globe hasábjain vitatkoztam Richard Haass-al, a Council on Foreign Relations elnökével, amerikai kormánytanácsadóval. Haass egyetlen személyt hibáztat az orosz-ukrán háborúért: Vlagyimir Putyin orosz elnököt. Nincs egyedül. Putyin minden bizonnyal háborús bűnös, felelős a hadüzenet nélküli háborúja miatt az ártatatlan emberek tízezreinek haláláért, milliók földönfutóvá tételéért és az értelmetlen országrombolásért. Különösen, hogy az orosz vezető testvérnépnek tekinti az ukránokat, akikkel történelmi, vallási, kulturális és családi kapcsolatok sűrű szálai kötik össze az oroszokat.

A Nyugat felelőssége

Ám történelmi kontextusban a felelősséget szélesebb körben kell megosztani. Henry Kissinger volt amerikai külügyminiszter már 2014-ben, az első orosz-ukrán háború idején figyelmeztetett:

Kizárólag Vlagyimir Putyin démonizálása nem jelent értelmes politikát a Nyugat számára, inkább annak hiányát mutatja.

Csak azért, mert Putyin kegyetlen agressziót követ el, amely egyre jobban hasonlít Adolf Hitler lengyel inváziójához, még nem jelenti, hogy a Nyugat teljesen ártatlan az odavezető körülmények előidézésében.

George Kennan amerikai külpolitikai guru már 1948-ban az Ukrajna Oroszországtól való leválasztását célzó nyugati kísérletek ellen érvelt. Később a NATO keleti terjeszkedését stratégiai baklövésnek nevezte. Kissinger pedig így érvelt 2014-ben:

„A Nyugatnak meg kell értenie, Oroszország számára Ukrajna soha nem lesz csak egy másik ország. Ukrajnának nem szabad a NATO-hoz csatlakoznia, a nemzetközi politikában olyan típusú vonalat kellene követnie, mint Finnországnak”, azaz el kell kerülnie az Oroszországgal való intézményes szembenállást.

A mai vitákban Amerika vezető politológusai közül különösen John Mearsheimer, a University of Chicago professzora hangsúlyozza a NATO átgondolatlan, az orosz érdekeket alapvetően negligáló keleti kibővítését mint az ukrán-orosz válság fő kiváltó okát.

NATO vagy Oroszország?

A 2014-es orosz-ukrán háború előtt Ukrajna kritikus döntés előtt állt: NATO vagy semlegesség. A politikai elit a NATO-t választotta, annak ellenére, hogy 2012-ben az ukrán lakosság alig 13 százaléka tekintette azt a legjobb biztonságpolitikai megoldásnak.

Ukrajna nagy árat fizetett elitje – nem kis mértékben nyugati nyomásra – meghozott döntéséért: 2014-ben elvesztette a Krím-félszigetet és a Donbasz egyharmada tényleges orosz fennhatóság alá került.

Az elmaradt reformoktól, súlyos rendszerszintű korrupciótól és szisztematikus orosz nyomástól szenvedett a gazdaság. A háború kitörésekor az életszínvonal tíz százalékkal volt alacsonyabb, mint egy évtizeddel korábban. Most az ország szétrombolása, a nemzetállami lét korlátozása és további területcsonkítás réme tárul fel a magát biztonságilag fenyegetve érző Oroszország elleni harcokban.

A neokolonialista beütéseket felmutató Putyin lényegében a „NATO vagy Oroszország”, illetve „Oroszország vagy a pusztulás” dilemmák közötti választást kívánja az ukrán vezetésre ráoktrojálni.

Természetesen nem zárható ki, hogy Putyin számára a biztonsági fenyegetettség túlhangsúlyozása csupán ürügy Ukrajna csatlós státuszba való kényszerítésére, a Szovjetunió gyarmati birodalmát visszasíró irredentizmusra. Nem légből kapott az a feltételezés sem, hogy a Kreml potenciális távlati veszélyt lát egy nyugati mintájú, demokratikus, prosperáló Ukrajna politikailag ragadós példájában Oroszország közvetlen szomszédságában.

Közismert Putyin félelme a „színes forradalmaktól”. Különösen a 2004-2005-ös ukrán „narancsos forradalom” árnyékában jutott arra következtetésre, hogy Washington ő ellene is hasonló forradalmat szervez. (Az orosz elnök Hillary Clintont személyesen is megvádolta, szerinte a volt amerikai külügyminiszter a 2011-es orosz elnökválasztás apropóján országos méretű, Putyin-ellenes megmozdulásokat próbált kiváltani.)

Elkerülhető lett volna a háború?

Ma sokakban merül fel a kérdés: elkerülhető lett volna-e az újabb ukrán katonai tragédia, ha Kijev és a Nyugat (mindekelőtt az utóbbi évtizedben ukrán ügyekben szuperaktív Washington) hallgatott volna Kennan, Kissinger és mások óvatosságra, geopolitikai mértéktartásra felhívó tanácsaira, különösen a NATO-val kapcsolatban? Vannak olyan geopolitikai találgatások is, hogy az erősődő kínai-orosz stratégiai szövetséget Washington az oroszok afgán típusú háborún keresztüli legyöngítésével akarja visszavetni.

Putyin először a 2007-es müncheni biztonsági konferencián kelt ki erőteljesen a NATO-bővítés ellen, „súlyos provokációnak” nevezve azt, amelyre „súlyos orosz választ” helyezett kilátásba. Nem sokáig kellett várni a válaszra. A 2008 augusztusi, Grúzia elleni orosz háború szorosan köthető a NATO az év áprilisi, bukaresti csúcstalálkozójához, amely – váratlan amerikai kezdeményezésre – belengette a kaukázusi ország jövőbeli csatlakozásának lehetőségét a nyugati katonai szövetséghez. Ugyanezen a találkozón kapott Ukrajna is „elvi” meghívót.

A liberális, oroszbarátsággal távolról sem vádolható Washington Post írta a napokban:

A NATO 2008-as bukaresti nyilakozata katasztrofális volt, mivel Ukrajna és Grúzia számára anélkül helyezte kilátásba a NATO-tagságot, hogy felvázolta volna számukra az odavezető utat. A meghívás csak arra volt jó, hogy felbőszítse Vlagyimir Putyint, miközben semmilyen katonai védelmet nem nyújtott a két országnak.

Az Ukrajna elleni 2014-es orosz támadást közvetlenül Kijevnek az Európai Unióval kötendő társulási egyezmény-terve váltotta ki. Moszkva az EU-t a NATO előszobájának tekintette. (Az EU 27 jelenlegi tagja közül 21 tagja a NATO-nak.)

De miért ezen a télen?

Miért időzítette Putyin az Ukrajna elleni második háborúját éppen erre a télre? Rajta kívül ezt valószínűleg senki nem tudja. Fiona Hill, az egyik legjobb amerikai Putyin-szakértő szerint a Szovjetunió harminc évvel ezelőtti, 1991 decemberi széthullása lehetett az ok, amelynek orosz szemmel nézett történelmi tragédiáját a szovjet birodalmi mentalitású Putyin máig nem tudta feldolgozni és elfogadni.

Közismert nézete: a Szovjetunió felbomlása a huszadik század legnagyobb geopolitikai tragédiája volt (meglepően még a két világháborúnál is nagyobb tragédia!), amelynek következtében Ukrajna nem önálló állam lett, hanem a NATO oroszellenes hídfőállása, nem véletlenül tartja Brüsszel Ukrajnát „biztonságpolitikai partnernek”. A NATO pedig szerinte nem más, mint az Egyesült Államok katonai kiterjesztése Európára.

Fiona Hill „kerek évfordulós” magyarázata persze nem több leegyszerűsítő hipotézisnél. Az évforduló szentimentális logikájánál fontosabb volt az oroszok számára kedvező nemzetközi helyzet: a kaotikus afgán kivonulástól és többszörös belső válságoktól meggyöngült amerikai elnök, új, tapasztalatlan német kormány hivatalba lépése, mélyülő európai energiaválság és erősődő orosz-kínai tengely.

Hozzájött még az, hogy különösen az utóbbi években Ukrajnába valósággal ömlött a korszerű nyugati (többnyire amerikai) haditechnika. Valószínűsíthető az is, hogy Putyin stratégiai számításaiban többről van szó, mint Ukrajna semlegesítése, jelentős demilitarilizása és további területi csonkítása. Ukrajna egyszerre cél és eszköz az orosz elnök számára. Az Ukrajnával való geopolitikai zsarolás mögötti maximalista cél mögött egy olyan moszkvai biztonsági projekt állhat, amely – amellett, hogy figyelembe veszi Oroszország nemzetbiztonsági és befolyási övezetekre tartott igényeit – Amerika Európából való kiszorításához vezetne, csapataival, fegyvereivel, köztük a Németországban tárolt atombombákkal együtt – azaz vadonatúj európai biztonsági rend. E tekintetben Moszkva élvezi a stratégiai szövetséges Peking támogatását.

Új biztonsági rend alakul

Az orosz-ukrán háború máris minőségileg új nemzetközi biztonságpolitikai helyzetet teremtett, megrendítette az európai és globális rendszer fundamentumát. Az egyre brutálisabb orosz katonai kampány gomolygó füstjében Putyin új európai biztonsági álma szertefoszlóban van, majdnem az ellenkezője történik annak, amit eredetileg akart. A Nyugat és Kelet között eddig ellensúlyozó, Moszkva felé „galamb” Berlin pálfordult és már fegyvereket ad Ukrajnának és leépíti erős orosz energiafüggőségét.

Az eredendően oroszellenes Lengyelországgal a súlypontban a NATO keleti szárnya napról napra erősödik, már a semleges finnek és svédek is fontolgatják a NATO-hoz való esetleges csatlakozást.

Az orosz agresszió egységet és új értelmet adott a helyét már jó ideje kereső észak-atlanti katonai szövetségnek, amelyet pár évvel ezelőtt Emmanuel Macron francia elnök még „agyhalottnak” karikírozott.

Japánban a saját nukleáris arzenál szükségességéről beszélnek. Macron közelgő választási győzelme után a francia-német tandem vezetésével lendületet kaphat az önálló európai haderő kiépítése. Amerika már nem összpontosíthat csupán az Indo-csendes-óceáni térségre, miközben az ukrán háború Pekinget tette meg a háború egyik geopolitikai haszonélvezőjének.

A mostani katonai kampány tervezésekor Putyint és az orosz hadvezetést valószínűleg végzetesen megtévesztette az a viszonylagos könnyedség, ahogy 2014-ben katonailag megkaparintották a Krím félszigetet és a Donbasz jelentős részét. Előzetesen az amerikai katonai hírszerzés is azon hamis véleményen volt, hogy – hatalmas hadifölényükre támaszkodva – az oroszok villámgyorsan térdre kényszerítik majd Ukrajnát. Maga Mark A. Milley tábornok, az amerikai vezérkari főnökök egyesített bizottságának elnöke nyilatkozta február elején (három héttel az orosz offenzíva megindulása előtt) egy kongresszusi meghallgatáson: „Orosz invázió esetén Kijev három napon belül elesik.”

Elképesztő katonai tervezési hibákról van szó: az orosz és amerikai hadvezetés egybehangzóan vaskosan túlértékelte az oroszok támadóerejét, miközben mélyen alábecsülték az ukránok védelmi képességét és harci szellemét. 

Bár számos bizonytalansági tényező miatt a háború időtartamát és végkimenetelét nem lehet világosan előrelátni, három reális végjáték-forgatókönyv vázolható fel.

Finnesítés – további területszerzéssel

A rezsimváltást, az ukrán kormány megdöntését és az ország java részének megszállását célzó villámháború távolról sem az előzetes tervek szerint halad. Az orosz csapatok eddig nemcsak a Kreml szempontjából nyújtottak kiábrándító teljesítményt, hanem a Pentagon várakozásai szerint is. Már senki nem beszél blitzkriegről. 

Mindazonáltal az ukrán kormány gyönge tárgyalási pozícióban van. A háború második hónapjában az orosz csapatok Ukrajna számottevő területét tartják megszállva, különösen az ország keleti és déli perifériáin, amelyek nagy súllyal esnek a latba a végső, orosz stratégiai számításokban.

 Az előzetes nyugati figyelmeztetések ellenére, Kijevet meglepte a nagyszabású, több frontos orosz invázió, a hatalmas pusztítás, a civil célpontok elleni szisztematikus támadások mérete és intenzitása. A kormány aligha számított arra, hogy már a háború első hónapában a lakosság több mint negyede kényszerül otthona elhagyására, s már négy millióan (a lakosság tíz százaléka) külföldön kerestek menedéket.

Az oroszok várhatóan további – főként légi és tüzérségi – támadásokkal, öncélú pusztítással, további területszerzéssel és a lakosság még fokozottab megfélemlítésével fogják pozíciójukat javítani a kétoldalú béketárgyalásokra. Kijev máris hajlandóságot mutat az állandó semlegesség vállalására, amiről hallani sem akart még közvetlenül a háború kitörése előtt sem. A nagy ukrán áldozatokkal járó háborúval az oroszok végül is rákényszerítik Kijevet az állandó semlegesség – a messze „legkisebb rossz” – elfogadására. Az alternatíva túl borzalmas: Ukrajna jövője, területi integritása, ártatlan életek sokasága forog kockán.

Ám minél tovább tartanak a véres, pusztító harcok és minél nagyobbak az orosz áldozatok, annál valószínűbb, hogy Moszkva a semlegességnél és a részleges demilitarizálásnál többet akar: új ukrán területek annektálását. A vártnál szerényebb eddigi harctéri sikerek birtokában Moszkva minimális célja lehet a Krímig húzódó szárazföldi folyosó kiépítése és a területileg megnövelt (Mariupolt is magában foglaló) Donbasz-„népköztársaságok” (Luhanszk és Donyeck) annektálása a krími minta alapján.

Sikerül-e a szembenálló felek demilitarizálásra, semlegességi garanciákra, területi változtatásra és oroszellenes szankciókra vonatkozó igényeit és követeléseit összegyeztetni és békeszerződésben rögzíteni? Ez nagy kihívás lesz, miközben állandóan fennáll majd a szerződés be nem tartásának, nyílt megszegésének, netán összeomlásának veszélye, ami újabb végjáték-forgatókönyveknek nyit teret.

„Új Afganisztán” 

Bekövetkezhet, hogy az oroszok még az Afganisztánban, Csecsenföldön és Szíriában látott katonai brutalitással sem tudják megtörni a felvegyverzett lakosság ellenállását, amely továbbra is Nyugat morális, pénzügyi és katonai támogatását élvezi. Lehetséges, hogy az oroszok évekig beleragadnak a városi gerillaharcokba. Afgán forgatókönyv: hullazsákok, befagyott helyi konfliktusok, gazdasági elgyengülés – amelyek szégyenletes végső kivonuláshoz vezethenek.

Palotaforradalom a Kremlben

Vlagyimir Putyin elkézelhetően a saját politikai sírját ássa, az elfuserált, szükségtelen háború, a hatalmas emberáldozatok és a példátlanul szigorú nyugati szankciók miatti óriási gazdasági veszteségek és nélkülözések Putyin-ellenes puccshoz, esetleg tömeglázadáshoz vezethetnek.

Az orosz lakosságot nem készítették fel erre a véres testvérháborúra. Az Ukrajnával kapcsolatban szinte patológiás megszállottságú Putyin eltávolítása lehetőséget teremthet a háború minél gyorsabb befejezésére, a viszonylagos normalitáshoz való visszatérésre, ideális esetben még orosz demokratikus fordulatra is. De nem zárható ki, hogy az esetleges poszt-Putyin vezetés is ragaszkodni fog Ukrajna semleges státuszához.

Nem egyformán rossz változatok. Vajon melyik valósul meg? Nehéz megmondani. A kialakult bonyolult helyzetben az első forgatókönyv lenne a legkisebb rossz, míg a Nyugat valószínűleg a harmadikban reménykedik. Sajnos nagy a valószínűsége annak, hogy a második változat fog megvalósulni.

A szerző a Világbank volt vezető közgazdásza, évekig vezette a szervezet energiaprogramját Ukrajnában.