Optimális valutaterület, monetáris és fiskális unió - Soós Károly Attila írása

Az OVT elméletét egyetemeken ma is tanítjuk, de inkább csak vitaalapként. Sok baja közül az egyik az, hogy figyelmen kívül hagyja az idődimenziót, amely pedig a közgazdasági elemzés egyik – ha ugyan nem a – fő tárgya. Például, ha két ország monetáris unióban van egymással, és az egyik nem tud annyi árut exportálni a másikba, amennyit onnan importál, akkor – az adott helyzetben nem lehetséges valuta-leértékelés helyett – állítólag lehetséges megoldás számára a munkaerő importja. Valóban?

Gondoljuk csak meg: dolgozók tömeges áttelepülése, munkahelyekre találása, kiképzése (átképzése) hosszú időt igénylő folyamat, amely ezért az azonnal ható és kis nyitott gazdaságban a hatását a fölgyorsuló inflációval legföljebb egy-másfél év alatt elvesztő leértékelést nem helyettesíti (kiegészítheti azt, de ez már valami egészen más).

Willem Buiter, a Bank of England monetáris tanácsának egykori tagja, aki az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank fő közgazdászaként alaposan megismerte régiónk kis nyitott gazdaságait is, elveti az OVT-elméletnek a fiskális transzferek (azaz a fiskális unió) szükségességére vonatkozó tételét is. Rámutat arra, hogy a valuta nagyon rövid távú és egyébként is korlátozott előnyöket adó, ráadásul inflációt gyorsító, ennyiben káros leértékeléseit nem kell a monetáris unióban fiskális eszközökkel pótolni. (Ugyanúgy, ahogy nem érdemes ágyúval verébre lőni.)

Ezen a ponton már az OVT-elmélet szülőatyján, Robert Mundellen kívül további amerikai Nobel-díjasokkal (például a Dobozi által idézett Joseph Stiglitz-cel) is folyik a vita.

Ők az euró bírálatában abból indulnak ki, hogy az USA egy-egy tagállamát is éri időnként olyan gazdasági visszaesés, amelyet annak elvileg saját valutája leértékelésével kellene kezelnie. Ez az adott körülmények között természetesen lehetetlen, de szerintük segít helyette az USA – az eurózóna (az EU) aprócska központi költségvetéséhez képest óriási méretű – szövetségi költségvetésétől kapott támogatás.

Azonban az ezt hangoztatók soha egyetlen számadatot sem számoltak ki, nem közöltek állításuk alátámasztására. Akik pedig számoltak, azok mindig azt találták, hogy a kérdéses funkciót – az USA-tagállamok közötti „aszimmetrikus gazdasági sokkok” következményeinek elhárítását – lényegében az integrált hitel- és tőkepiacok töltik be; a szövetségi költségvetés ilyen szerepe csupán marginális jelentőségű.

Például Asdrubali, Sorensen és Yosha Quarterly Jornal of Economics-ban megjelent elemzése szerint az ilyen sokkok jövedelmi következményeiből 13 százalékot egyenlít ki a szövetségi fiskus (ezen belül egyharmadot az adórendszer); ennél nagyobb, de ingadozó a hitelpiacok szerepe; a tőkepiacok 40 százalékos súlya pedig sokkal nagyobb. (Persze a Nobel-díjasokra sokkal többen hivatkoznak; az jobban hangzik, ráadásul mondanivalójuk is közérthetőbb.)

Leszögezheztjük: az USA tagállamai között egyébként van fiskális unió, de nem működik olyan, aszmmetrikus sokkok kirugózására képes „automatikus fiskális transzfer”, amilyet Dobozi az eurózónában szükségesnek, a monetáris unió működésének javításában „fő csapásiránynak” tekint.

Működnek ellenben Amerikában egységes hitel- és tőkepiacok. Az ilyenek eddigi és várható további európai fejlődését, az előbb említetten túl is fontos szerepét a szerző említésre sem tartja méltónak. A valutaárfolyam-kockázatok megszűnésével például belga befektetők is vesznek spanyol részvényeket, kötvényeket és viszont. Ezzel fölismerhetetlenül megváltozott a tőkebefektetési célú pénzalapok európai piaca, és a változások az egységesülő szabályozással tovább folytatódnak.

A nagy tőkepiac sokszoros hatékonyságnövekedést hoz. Az USA e téren meglévő közismert, a gazdasági növekedést hatalmas mértékben segítő előnye fokozatosan el fog tűnni. Hiszen a most még „saját” bankjaik drága „segítségére” támaszkodó vállalatok egyre inkább egymással versengő tőkekínálók portékái közül választhatnak. A pénzügyi szféra – mint arra Palánkai Tibor cikke is rámutat – óriási jelentőségű. Manapság a nemzetközi pénzmozgások huszadrésze sem kapcsolódik kereskedelmi folyamatokhoz (az 1960-as években még kilencven százalék fölött volt ez az arány).

Monetáris unió soha nem vált még fiskális unió alapjává.

Egy évszázaddal ezelőttig lényegében azért virágozhattak monetáris uniók, mert a pénz többnyire belső értékkel bíró jószág (jórészt nemesfém), illetve annak helyettesítője volt. Így a monetáris rendszert a kormányok általában nem tudták igazán dominálni: nem tudtak inflációs adót szedni belőle. Épp a fiskalitástól való ilyen elszakadás miatt uralhatták a pénzrendszereket egyéb, például kereskedelmi szempontok, és volt elfogadható a más országokkal közös pénz.

Az első világháború hadigazdálkodásával, az inflációs adó szükségessé válásával viszont terjedni kezdett, majd általánossá vált a papiros alapú nemzeti valuták használata.

A II. világháború után Bretton Woods-ban létrehozott, két és fél évtizedet megért ún. aranydeviza rendszer csupán részleges szünet volt az ilyen pénzek rendszerében.

Közgazdászok nem szerették az ezekhez kapcsolódó  kormányzati manipulációkat, különösen nem az egymással versengő leértékeléseket meg az inflációt, de magát a külön nemzeti valutát mint olyat többnyire jónak tartották.

Ebben az utóbbiban azonban nem tudtak következetesek lenni, hiszen ezek a valuták maguk alkották a kérdéses káros folyamatok gyökerét. Például Milton Friedman problematikusnak tartotta különböző fejlettségi szintű országok közös valutáját, , tehát azt, amit Dobozi az euróövezet létrehozásával elkövetett „eredendő bűnnek” tart. Csakhogy Friedman mégis azt javasolta az inflációjával megbirkózni nem tudó, ugyanakkor az USA-nál jóval kevésbé fejlett Izraelnek, hogy fogadja el a dollárt saját nemzeti fizetőeszközeként. Ezzel a javaslatával Friedman az új típusú monetáris unió Lámfalussy Sándor, az „euró atyja” melletti másik (időrendben az első) magyar származású szellemi előfutárának tekinthető.

Azonban az új típusú monetáris unió létrejöttéhez teljesülnie kellett egy fontos előföltételnek: a monetáris szabályozásnak ki kellett kerülnie a kormányok döntési köréből, „depolitizálódnia”, technokratizálódnia kellett.

Pontosan ez történt szinte az egész világon s XX. század utolsó évtizedeiben a központi bankok önállóságának megteremtésével – amely folyamat azon az erősödő nézeten alapult, hogy a monetáris politika (policy) szigorú tudományos alapon folytatható, nem kell a politika (politics) hatókörében lennie. Így aztán az EU akkori 15 tagállami kormánya (és parlamentje) közül 11 immár lényegében saját hatalmuk csorbítása nélkül dönthetett úgy, hogy 1999-től a technokratizált monetáris rendszert a tagállamiról közösségi szintre emelik. Azaz, létrehozták az Európai Központi Bankot, annak helyi kirendeltségeivé degradálva eladdig nagy hatalmú saját központi bankjaikat.

Ami most már a fiskális unió kiépítését illeti, azt sokan boldogan látnánk. Azonban amellett, hogy a föntiek értelmében a monetáris unió kiegészítőjeként nincs rá szükség, a lehetőségének vizsgálata sem ad biztató eredményt: nem látszanak olyan körülmények, fejlemények, amelyek ezt komolyan előmozdítanák.

2010 után az Európai Stabilitási Mechanizmus (illetve előintézménye, az EFSF) keretében az eurózóna válságországai nagyon fontos – de minden észszerű makrogazdasági viszonyítási alaphoz képest jelentéktelen mértékű, ráadásul a többi országnak egyetlen látható euróba sem kerülő – fiskális segítséget kaptak azokkal a hitelekkel, amelyekre saját piaci kamataik töredékét kellett csak fizetniük.

Legújabban pedig, a 2021-2027. évi pénzügyi ciklusra és az újabb válság kezelésére készülve az Unió (a közös költségvetésen kívül) 750 milliárd eurós hitel közös fölvételére készül, amit részben közös adóbevételekből fogunk törleszteni.

Ez ugyan nagyon nagy összegnek tűnik, de még akkor is kisebb lesz az EU adott időszaki összes GDP-jének 0,8 százalékánál, ha az utóbbi évi átlagban nem haladja meg a tavalyi szintet, Azaz a nagyon szerény közös költségvetést ezzel még csak meg sem duplázták. És már ez a – fiskális unióval köszönő viszonyban sem lévő – eredmény is a megvalósíthatóság határán volt, mint azt a zárt ajtók mögötti, de lényegében mégis nyilvános tárgyalások folyamán láttuk. Ráadásul a döntési folyamat – az Európai Parlament jóváhagyása híján – még le sem zárult. És erősödnek a közös fiskalitást ellenző politikai irányzatok, amit a döntéshozó politikusok nem tudnak figyelmen kívül hagyni.

Fiskális unió elfogadásával a tagállamok politikai vezetői önmaguktól vonnák meg az adókivetési és költségvetési elosztási, nem „depolitizálható”, ellenkezőleg, par excellence politikai döntési jogaikat.

E jogok gyakorlása kiemelkedő szerepet játszik újjáválasztási, kormány- és más pozíciókba kerülési esélyeik alakulásában. A politikai karrierek alakulását a nemzetinél magasabb szinteken is a nemzeti politikai folyamatokban való szereplés határozza meg. Amíg ez nem változik – ami nagyon hosszú távon nem zárható ki, de egyelőre semmi jele sincs annak, hogy változnék –, addig nincs esély fiskális unió kialakítására.

Nem véletlen, hogy noha sokat, sokan beszélnek fiskális unióról, annak belátható időn belüli létrehozását egyetlen uniós szerv vagy tagállam és ezek egyetlen szakértője vagy szakértő intézménye sem tűzte a zászlajára.

Tehát – miután megszűnni nem fog az eurózóna – érvényes marad rá az egy évszázaddal ezelőttig működött képlet: lesz monetáris unió, de továbbra is fiskális unió nélkül. Így is több előnnyel, mint hátránnyal.

A szerző közgazdász, a közgazdaságtudományok kandidátusa, az SZDSZ országgyűlési képviselője 1990 és 1997 között, ny. tudományos főmunkatárs, Közgazdasági és Regionális Tudományos Kutatóközpont, Közgazdaságtudományi Intézet