Tavaly emlékeztünk meg a pandémia által bezárva az aláírás centenáriumáról, de mivel a békediktátum ratifikációjának 100. évfordulója az idén van, amikor már méltó módon emlékezhettünk meg, ezért a mára vonatkozó tanulságaimat most írom meg a témában.
1. A Nyugat kritikája: Trianon az akkori un. művelt Nyugat terméke volt. Ezért - és másért is - nagy kritikai éllel kell élnünk, de - amint az előző húszas években - nem fordulhatunk el a nyugati értékektől, vallásunkat és politikai kultúránkat is onnan kaptuk, sajátos örökségünkkel a nyugati mintára megvalósított gazdaságpolitikánk volt sikeres, ázsiai termelési kultúra már nem valósítható meg hazánkban. Természetesen diverzifikálni kell a külgazdasági kapcsolatainkat, hiszen a legnagyobb nyugati - beleszámítva a keleti fejlett OECD-államokat - függőség a visegrádi országokat jellemzi, ám ez nem jelentheti a nyugati fejlődési formák- gazdaságilag az alulról építkezés, a kkv-k szerepe- megtagadását.
2. Mindenki veszített gazdaságilag a Monarchia területén, még a fejlettebb területeinket magukhoz csatolók sem tudtak magasabb felzárkózási teljesítményt felmutatni, mint mi. Közép-Európában ami veszteség az egyiknek, az veszteség mindenkinek. Teljesen értelmetlen volt Trianonnal az integrált Kárpát-medencei tér helyett abnormálisan bezárkózó, semmilyen történelmi-területi előzménnyel nem rendelkező államokat létrehozni önellátási tendenciákkal. Ezért- elismerve a létező határokat - érdemes olyan autonómiákat megteremteni, ahol az egymás nyelveit beszélő jó munkaerőt nem Nyugatra kényszerítjük, hanem köztünk, a régióban marad.
3. Lábra kell állítani a gazdaságot - ez sikerült Bethlennek is, hiszen tartottuk a lépést az európai főbb gazdaságokkal, ami egy élveboncolással felérő határrendezés után (és annyira eladósítva) maga volt a csoda. Most az FDI-ra és az EU nettó forrásokra alapozva szintén fejlődünk-ennek mértéke persze itthon vitatott téma-, de hamarosan ennek a modellnek is változnia kell, mert kifut.
4. Képesek voltunk 1938-40 között visszacsatolni hatalmas területeket, anélkül, hogy ennek lettek volna negatív hatásai az országra. Ehhez nemcsak a gazdasági alapok, hanem a megfelelő állami hivatalnoki réteg is rendelkezésre állt.
5. Azonnal abban gondolkoztunk 1920 után, hogy hogyan hozzuk létre az államháztartási egyensúlyt, ami már 1924-ben is sikerült, nem hiába vettük fel a népszövetségi kölcsönt. Az IMF és más piaci hiteleknél ez az utóbbi évtizedekben ez nem sikerült. Ma már nem a revízió, hanem más sokkok vagy lehetőségek pl. a pandémia - nagyobb mozgáslehetőséget adnak azoknak , akik gazdasági békeidőben már egyensúlyban gazdálkodtak.Mai szóval élve humánerőforrásba kerültek bele a népszövetségi kölcsönök, amit a kommunista rendszerben még kritizáltunk, ma már máshogy látjuk.
6. Nagy technológiai fejlettséget tudtunk felvonultatni (Pick, Richter, Tungsram stb.), nem külföldiek leányvállalataként, hanem saját technológiai fejlesztésekkel értük el ezt, a tudás hozzáadott értéke ezért a mienk volt. És volt saját Nobel-díjas nevelés.
7. A kultúra terjesztése és az oktatás nyitottsága jelenti a legjobb országreklámot. Ezt már Klebelsberg is tudta. Trianon előzményeként a legnagyobb hiba az volt, hogy nem éltünk ezzel a békés lehtőséggel kellőképpen a világhatalmaknál. Nem tudta az ottani döntéshozó elit 1918 előtt, milyen múltú és szerepű Magyarország él a Monarchián belül. Az élsport csak ott és azon a területen hasznos ebből szempontból, ahol a fejlett világ az adott sportágat kiemelten követi.
8. Demográfia: Trianon után évi 200 ezer gyerek született, kevesebb mint 8 milliós lakosságnál. A lakosság fiatal és dinamikus volt, nem jelentett mostanhoz képest gondot az eltartottak aránya és az egészségügyi helyzet. Ez a lakosság egységét és optimizmusát tükrözte, most örülünk, ha 90 ezer gyerek születik évente. Nagyszerű intézkedések születnek a születésszám növelése érdekében, de tanulság, hogy egy szétszakadó nemzetnél a gyermekszámot nem lehet csak materialista alapon megteremteni.
Főleg, ha azt szeretnénk, hogy az alsóbb jövedelemi kategóriákban is legyen ugyanannyi családalapítás, mivel ahová nem tudnak könnyen eljutni a családvédelmi pénzügyi intézkedések, ott az optimizmus a legnagyobb ösztönző. Semmilyen tartós felemelkedés nem tudott megvalósulni öregedő és fogyatkozó lakosságnál, ez még a robotizáció küszöbén is érvényes lehet.
9. A fiatalok külföldre vándorlása kapcsán tudni kell: hazafias kihívás itthon tartani a jövő nemzedékét. (Ha életünk alkonyán legalább négy unokánk van itthon, akkor már sokat tettünk a jövőért.) Ehhez az kell, hogy a fiatalok szemében ne a személyes kapcsolatok dominanciája (az érdem alapján történő előrelépés helyett) jelenjen meg itthon, és a Nyugat-ellenesség sem segít ebben, hiszen ismerik az ottani viszonyokat és szerintük onnan is vehető át pozitív példa.
10. A határon túli magyarokhoz való viszony gazdasági aspektusai: a 90-es években nem bevallottan a magyar munkaerő utánpótlás része voltak, sokszor évi sokezres bevándorlással. Ez a modell 2007-08-ra kifutott. Nemzettársaink most már nagyrészt európai polgárok is, akik a hozzánk való életszínvonalbeli felzárkózás miatt vagy otthon maradnak - ez a deklarált célunk is- vagy elmennek útlevelükkel Nyugatra, ha akarjuk, ha nem. Ez újragondolásra készteti a magyar migrációs politikát. A nyugatiak masszív bevándorlás politikában gondolkoznak, mi célzott betelepítésekben és hazai születésszám emelésében, de ez a jelenlegi trendek alapján még nem lesz elég.
11. Napjainkra megváltozott a magyar integrációs filozófia: 1990 után nagy konszenzussal azt mondtuk, hogy az európai integráció mélyülése és bővülése oldja a speciálisan magyar trianoni traumát, ezért érdekünk a mélyülés és bővülés egyszerre az EU-ban és a NATO-ban. A 2009-es válság után azonban magyar ( és más tagállami) oldalon megerősödött a szuverenista politika, vagyis hogy a tagállamoknál maradjon a tényleges hatalom.
Ez a demokratikus legitimitás miatt érthető és logikus, viszont elválasztja egymástól a mi kisebbségi gondjainkat mások kisebbségi gondjaitól. A mi esetünkben a nemzeti és részben vallási csoportjaink miatt más államok szuverenitási túltengése ellen kellene európai segítséggel fellépnünk, míg a nyugatiak elsősorban a belső társadalmi kisebbségek egyenlőségében érdekeltek.
Sajnos a belépésünkkor remélt kölcsönös „szerződés” lehetősége felborult, nem mutatnak a nyugatiak érzékenységet a nemzeti és vallási kisebbségeinket illetően más erősen szuverén felfogású szomszédos államok moderálásával. (Ebben keletről sem érzékelek jelentős segítséget.) Ezért nálunk, de más olyan tagállamnál is, ahol nincs speciális trianoni trauma, erősödött a szuverenista attitűd, hiszen nem látják értelmét az egyoldalú gesztusoknak. Mindez olyan kérdésekben, mint az adózás, az igazságszolgáltatás európai közös kompetencia felé terelése is konfliktusokat okoz.
12. A reálpolitika és az elvek viszonya: a feltörekvő, de más értékrendű hatalmak eredményeinek elismerése, kereskedelmi-gazdasági kapcsolataink növelése velük fontos, de ezt nem lehet mindig egyeztetni értékeink, például a keresztény kultúra védelmével. Megelégedhetünk-e egy -egy lépéssel az erős távoli partnerekkel a tárgyalásokon,- akár az EU formátumában is, vagyis teljességre törekvően, ahol hozzákötjük a gazdasági kapcsolatok erősítését az értékrendünk gyakorlati elismeréséhez- vagy kövessünk velük értékrend nélküli pragmatikus külgazdasági politikát. Ez utóbbit viszont hogyan tudjuk megmagyarázni a szomszédságpolitikánk terén?
13. A határon túli magyar politika ügye: az uralkodó felfogás szerint azt tesszük a kétoldalú kapcsolatokban, amit elitjük itt mond. Ők a helyi beágyazottságuk reményében – emellett mindig kormányra törekednek a jobb érdekérvényesítés miatt - azt kérték és kérik, hogy a befogadó országot vigyük be az Unióba vagy a NATO-ba, Schengenbe, ne támasszunk pl.autonomista vagy más konkrét előfeltételeket, mint pl. a görögök. Ez jobban hasonlított a korábbi magyar integrista-a szomszédok belépése intézményesen oldja a magyarellenességet-, mint a szuverenista pozícióhoz.Innentől fogva viszont hazánknak nincs semmilyen további tárgyalási kártyája a szomszéd országokkal szemben, főleg ha az integrációs mélyülésnél az EU tagállamok szuverén jogainak erősítése mellett állunk. (Ehhez képest 180 fokos fordulatot jelentett az ukránok nyugati kapcsolatainak korábbi előretolása helyett a görög típusú vétójog megjelenése - természetesen trianoni okokból.) Ehhez hozzátartozik az is, hogy ugyanazt mondjuk a szomszédok magyar közösségekkel való politizálása vonatkozásában Brüsszelben, Belgrádban, Bukarestben és Pozsonyban, mint hazafias hangnemben idehaza.
Az integrista (autonomista) álláspont szerint megpróbálunk a nagy magyar közösségekkel rendelkező országokban olyan gazdasági programokat indítani, ami révén segítjük az otthonmaradásukat, bár ugyanezt szuverenista felfogással nem mindig fogadjuk el más célzott csoportoknál idehaza, főleg nyugati relációkban-igaz a vitatott témák nem elsősorban gazdasági programok. (CEU, Norvég alap stb.)
Mi lehet a megoldás?
Addig a 10-15 évig kell átmeneti megoldás, amíg Európa dönt, hogy mit csináljon azzal a kérdéssel, hogy a magyarok minden kisebbségre vonatkozóan kérik a megértést és a tagállamok szuverenitásának - nemzetállam erőszakos építésének - oldását; és addig, amíg a magyar elit is megfontolja, hogy egyik kisebbségi kérdésben autonomista, másikban szuverenista pozícióját hogyan és milyen konzisztencia szerint kívánja hosszú távon érvényesíteni a nagyhatalmi szövetségesi erőtérben. Ahol kellenek a jó barátok.
Addig viszont fent kell tartani a nemzeti összetartozás kultuszát. Hiszen megszavazta szinte mindenki 2010-ben a Nemzeti Összetartozás eszméjét, ez a belső magyar megosztottságot is oldhatja: nem törzsi, hanem szélesebb közjogi megközelítésű megemlékezések kellenek. Ezért konszenzusra kell törekedni a szélesebb magyar kárpát-medencei gazdasági piac fejlesztésének kérdéseiben (pénzbe kerül, de jobb lehet a belső konszenzus esélye) és ehhez kapcsolódóan abban, hogy milyen mélységben lehetnek a közös platform alatt különbségek abban a politikában, mely a külhoni nemzeti közösségeink tagjainak polgári- például adó- és járulékfizetői- jogait érinti.
A szerző a Károli Gáspár Református Egyetem tanára, korábbi külgazdasági államtitkár.
