Buda elfeledett ostroma, amelybe a város teljesen elpusztult

A török hódoltság nyomait ma már kevés emlék őrzi a fővárosban. Néhány fürdőn és Gül Baba türbéjén túl nem sok minden árulkodik az oszmán uralomról. Ami nem is annyira meglepő, ha figyelembe vesszük micsoda pusztítás kergette el a törököket.

Budát miután oszmán kézre került ötször próbálták meg visszafoglalni, mire sor került a sikeres ostromra.

A törökellenes hangulatot igazán az izzította be a kontinensen, hogy sikertelenül ugyan, de Kara Musztafa nagyvezír megpróbálta bevenni Bécset. Európa hatalmasságai innentől égtek a vágytól, hogy minél messzebb tudják maguktól az oszmánokat.

Végül 1686-ra roppant nagyságú haderő állt össze Buda felszabadítására. A kompánia, amelyet a bajor választófejedelem és Lotaringiai Károly császári-királyi tábornagy vezetett igen csak színes volt. Az önkéntesek között akadtak olaszok, spanyolok, franciák és angolok is. A 85 ezres hadseregnek viszont így is körülbelül az ötödét magyarok tették ki.

A törökök úgy 12-14 ezren lehettek és miután Pestet feladták bevették magukat a Budára.

Bár a filmekben általában, ha egy támadó sereg megérkezik, alig hogy befutnak máris indul a véres akció, ám a valóság ennél egy fokkal unalmasabb.

A sikeres rohamokhoz rést kell ütni a falakban, ehhez viszont van, hogy heteket kell várni. Buda esetében például június 18-án zárták körbe a várost, de július 13-ig kellett várni az első rohamra. Ráadásul utólag kiderült, hogy ez is el lett hamarkodva.

A harcok mindennapjai valahogy így zajlottak: a támadók lövették a bástyákat és a falakat. A törökök azonban nem nézték mindezt karba öltött kézzel. Ahol rés keletkezett azt igyekeztek minél előbb befoldozni. Az ostromműveket meg hol ágyúkkal hol kitörésekkel támadták.

Ráadásul az ágyúk beállítása sem egyszerű mutatvány.

A Gellért-hegyen, amikor a bajorok felállították az ütegüket kiderült, hogy túl messze vannak a Vár lövetéséhez. Viszont a korrekció napokat vett igénybe, ráadásul ezalatt a törökök kilőtték a bajorok három ágyúját is.

Közben a keresztény seregnek árkokat kellett ásnia. Hisz lehetett tőle tartani, hogy jön egy felmentő török sereg, amely hátba támadja őket. A császári hadsereg általában napi kétezer embert vezényelt ki árokásásra. Rendszerint az éjszaka leple alatt kellett dolgozzanak, mert ilyenkor nem látták őket a török tüzérek és kevesebb esély volt rá, hogy ágyútöltelékként végzik.

Az ostrom egyik véres látványossága július 22-én jött el, amikor a budai királyi palota szomszédságában felrobbant a lőporraktár. Az is lehet, hogy egy jól irányzott ágyúgolyó indította be a detonációt, mindenesetre a 800 tonna lőpor akkora erővel robbant, hogy a Duna állítólag kicsapott a medréből és vagy 1500 török védő veszett oda.

Az első sikeres rohamra rá pár napra, július 27-én került sor.

Egy angol szemtanú roppant érzékletes leírása így mesél a csatáról:

„A harc öt órától esti kilenc óráig tartott, a vér bőven ömlött s az ellenségnek nem annyira fegyverei, mint inkább aknái miatt és puskapor által, melyet szerteszét elhelyeztek, s mikor helyükről elvonultak, mindig felrobbantották.

Alig lehet szomorúbb látványt képzelni, mint mikor aknáik felrobbantásával két-háromszáz emberünk légbe repült s részben megöletett, részben iszonyatosan összemarcangoltatott. Mindezek mellett az ellenség nem tudta elrémíteni embereinket, s legmakacsabb ellenállásával sem tudta meggátolni, hogy embereink el ne foglalják a bástyákat és köztes falakat.”

A roham során többek között a budai Nagyrondellát is sikerült bevenni. Viszont a támadók kénytelenek voltak a figyelmüket megosztani innentől, ugyanis jöttek a hírek, hogy a felmentő török sereg már a közelben van. Szerencséjükre az újonnan érkező oszmán katonák nem voltak túl tapasztaltak. Bár több összetűzésre is sor került, a Várba az erősítés túlnyomó része nem tudott bejutni.

A végső nagy rohamra aztán szeptember 2-án került sor.

Buda utolsó oszmán helytartója Abdurrahmán Abdi Arnaut, aki ekkor már 70 éves lehetett, mikor látta, hogy minden odaveszik maga is kardot ragadott és hősi halált halt, miközben az első vonalakban harcolt.

Miután az ostrom véget ért megindult a fosztogatás. Károly herceg jóváhagyta a város kirablását. Mivel a helyi zsidók a törökök oldalán harcoltak, a katonák nem kímélték őket: a templomaikban rájuk törtek és lemészárolták őket.

A szász választófejedelem a naplójában így emlékezett meg a győzelem napjáról:

 A törökök közül — kik valamennyi fogoly vallomása szerint több mint 4000 kardnyi erőt képviseltek — 2000-nél is többet megöltek, a többi fogságba esett. A zsákmány nagy volt, s csaknem mindenki, még a gyerekek is a városba rohantak, hogy részesedjenek belőle, különösen sok szép ló és asszony esett prédául;

s ez a zsákmány még sokkal nagyobb lehetett volna, hiszen ismeretes az, hogy milyen messzi hires gazdagsága volt ennek a városnak, hacsak a kapzsiság vagy a reményvesztettség, avagy a végzet tüzbe nem boritotta volna a várost; 6 óra felé gyulladt ki, s annyira elterjedt a tüz, hogy kilenc óra tájban már minden lángban állott, s a város képe Trójának volt a mása.

A szabad rablást több szemszögből is ismerjük, mivel a szemtanúk közül jó páran lejegyezték a történteket. Az egyik hatásos leírás egy felcser, Johann Dietz tollából született:

„Amint egy égő pince előtt haladtam el, egy öregasszony jött velem szemben két gyönyörű lányával. Sírva átkulcsolták térdeimet, és olyan nyelven, amit nem értettem, védelemért és életükért könyörögtek. Megnéztem őket. Nyúlánk, szép hajadonok voltak, az egyik 12, a másik 18 éves lehetett. Elutasítottam őket, de a kabátomba kapaszkodtak, hogy velem jöhessenek a táborba.

Soká gondolkoztam, hogy mit tegyek velük. Pedig hiába törtem a fejem, mert alighogy a sátramba vittem és enni-innivalóval láttam el őket, a tábornok, Schöning parancsát hozták. Hallotta, hogy szép török nőket hoztam, ezek foglyok, és őt illetik, azonnal küldjem őket át hozzá. Szomorúan bár, de meg kellett tennem, és odaveszett a szép zsákmány. Még egyszer bementem Budavárába, de nem szerezhettem semmit, minden égett.

Az volt a hiba, hogy fiatalember létemre nem álltam össze senkivel, egyedül barangoltam. Ha találtam is valamit, nehéz volt, vagy elvették tőlem erőszakkal. Két szép ökröt és egy lovat is így vettek el tőlem a császáriak, akik telhetetlenek voltak, mint az ördögök, s ráadásul agyon is akartak szúrni"

A törököt ugyan sikerült elkergetni Budáról, de az ostrom utáni dúlásban a város szinte teljesen elpusztult. Ráadásul a volt királyi székhelyet a Habsburg Birodalom a saját meghódított területének tekintette.