Egyre több az okosváros: akadnak jó és elrettentő példák is

Jelenleg a Föld népességének több mint fele városokban él, 2050-re pedig ez az arány már megközelítheti a 70 százalékot. Számos szakértő szerint a rendkívül gyorsan fejlődő városok támasztotta kihívásokra az okos városok kialakítása, a városi digitális technológiák jelenthetik a megoldást. Vincent Mosco azonban az Okosvárosok a digitális világban című új kötetében – szociológusként – úgy látja, hogy

az okosváros nem a technológiai vívmányoknak köszönhetően válik „okossá”, hanem a lakosság, a városi polgárok teszik azzá úgy, hogy megfelelő módon képesek kihasználni a technológiában rejlő lehetőségeket, egyúttal elkerülni a rejtett veszélyeket.

A technológiai forradalomnak köszönhetően a városaink (is) radikális átalakulás küszöbén állnak. A technológiai lehetőségek azonban önmagukban nem vezetnek jobban vagy rosszabbul működő városokhoz – ezt továbbra is az emberi döntések és egyedi helyzetek befolyásolják.

"Magántulajdonú" okosvárosok

Jól mutatják ezt a könyvben bemutatott amerikai példák a 20. század második feléből, így a nemzetvédelmi beszállítók által kifejlesztett számítógépes szimulációkkal végrehajtott pittsburghi kísérletet, illetve Los Angeles városának a nyilvántartások vezetésének és elemzésének „számítógépesítésére” vonatkozó javaslata, valamint az elképzelt városi technológia felépítése az 1964-es New York-i Világkiállításon. Továbbá Walt Disney 1966-os bejelentés az Epcot, a jövő városának felépítéséről, és végül a „hálózatba kapcsolt városok” létrehozására irányuló mozgalom, amely az 1970-es évek elején a koaxiális kábelek széles körű telepítése által valósult meg.

Ezek, az utólag tévesnek bizonyult kezdeményezések is mutatják, az okosvárosok nem a technológiai vívmányoknak köszönhetően válnak okossá, hanem az ezeket irányító, kezelő és ellenőrző emberek révén.

Az okosvárosok új frontvonalat jelentenek a technológiai vállalatok számára, ugyanis egy dollármilliárdokkal kecsegtető új piac megnyílásának lehetőségét hordozzák magukban. Nem véletlen, hogy az okosvárosok koncepciójának legújabb kori történetét is sokan az IBM 2009. évi, „okosabb város” létrehozását felvető jelentéséhez kötik.

Szingapúr, Amszterdam, Szöul

A legjobb példaként az okosvárosok úttörőjeként emlegetett Szingapúrt szokták felhozni, mint az észszerű megfigyelés úttörőjét, ahol egy egész árosállam működik okosárosként. Európában a legjobban működő okosvárosnak Amszterdamot tartják, de Reykjavík, Párizs és London is jó helyen áll a Smart City listákon. Ázsiában Szöul és Tokio vezeti a toplistákat.

Vegyes a megítélése a csúcstechnológiás kínai okosvárosoknak elsősorban a társadalmi kreditpontok rendszere miatt. Narendra Modi indiai miniszterelnök 2015-ben indított "száz okosváros" építésének illetve modernizálásának programja a szegényeken próbál segíteni a digitális tecnnológia előnyeinek kihasználásával, egyelőre túl korai, hogy eredményt lehessen látni.

A könyv külön foglalkozik Seatte példájával, amikor egy nagyváros magántulajdonban álló laboratóriummá válik, és Mark Zuckerberg kaliforniai Zucktown terveivel, de Peter Thiel úszóvárosai és Bill Gates és Elon Musk okosváros víziói is sorra kerülnek.

Kik veszik át a hatalmat az okosvárosokban?

A nagy technológiai cégek jelentős mértékben képesek átalakítani a városok irányításának módját, és egyre nagyobb igény is mutatkozik részükről arra, hogy különböző városirányítási jogköröket kapjanak, vagy egyenesen vállalkozásokként működtessék saját „magánvárosaikat”.

Ugyanakkor azokban a városokban, ahol a legaktívabbak a technológiai cégek, mégsem sikerült megoldani az olyan  „hagyományos” problémákat, mint a növekvő társadalmi egyenlőtlenségek, vagy a klímaváltozás negatív hatásai és a fenntartható gazdaság előmozdítása.

Hová kerülnek, és kik védik a városlakók adatait?

Mivel az okosvárosok működése alapvetően a lakóinak mindennapi életéről gyűjtött adatok feldolgozásán alapul, nagyon nem mindegy, hogy ezekhez az információkhoz ki és milyen céllal férhet hozzá, ki irányítja az okosvárosokat. Miként a technológiai vállalatok irányításának, úgy a kizárólag állami fennhatóság alatt működő okosvárosoknak is megvannak a kockázatai – különösen az autoriter rendszerekben, ahol semmi sem korlátozza a vezetőket (valamint a – sok esetben – állami fennhatóságú technológiai cégeket) abban, hogy a rendkívül nagy adatmennyiséget, amelyet állampolgáraikról gyűjtenek és tárolnak, milyen módon és milyen célokra használják fel.

Vincent Mosco szerint mivel a városokat emberek lakják, és a szolgáltatásokat emberek használják, elsődleges fontosságú a városi polgárok bevonása az okosváros-fejlesztési folyamatokba egyenrangú partnerekként.

Ennek több szintje lehet, a tér demokratizálásának legmagasabb foka azonban az, ha a polgárok állnak a fejlesztések középpontjában. Ez a koncepció annyiban tér el a kormányzat vagy a vállalatok által irányított városoktól, hogy a döntéshozásban való nyilvános részvételre, a társadalmi egyenlőségre, valamint a közintézmények és a közösségi terek védelmére és bővítésére helyezi a hangsúlyt.

A szerző szerint ugyanakkor a tökéletesnek tervezett városok csak a tervezőasztalon működnek tökéletesen.

Ez így volt már a kertváros (Ebenezer Howard), a sugárzó város (Le Corbusier), a szerves faluváros (Jane Jacobs), és az okosváros elődjét jelentő kreatív város (Richard Florida) esetében is. Az okosváros-fejlesztések egyik legfontosabb kérdése ezért az, hogy a fejlesztők az elérhető profitot és a hatalmukat akarják-e növelni, vagy a város élhetőségét és a benne lakók életszínvonalát?