Két konfliktus 2022-ben, ahol végső esetben az atomfegyver is előkerülhet 

A történelem vége?

30 évvel ezelőtt, amikor megszűnt a Szovjetunió és ezzel a hidegháború is véget ért, sokan úgy vélték, hogy eljött a történelem vége abban az értelemben, hogy komolyabb háborúk már nem lesznek, kisebb helyi konfliktusok alakulhatnak csak ki. Ez az elgondolás arra épült, hogy egyrészt a birodalmak kora megszűnt, hódító háborúk ezért már nem lesznek, és a nagyobb háborúk azért sem valószínűek, mert a nukleáris fegyverek megjelenése megnyerhetetlenné, így értelmetlenné tett ezeket.

Hidegháborús beidegződések

Önmagában az állításnak van igazságtartalma, sőt, bizonyos értelemben a folyamat már az első atombomba 1945-ös bevetésénél megindult, ezért nem lett a hidegháborúból valódi világháború. Ugyanakkor a olyan konflaktusok jelennek meg időről időre, melyek ugyan helyiek, de óhatatlanul belekeverednek a nagyhatalmak (részben talán régi beidegződésből), és ezért fenyegető helyzetek alakulnak ki.

Itt van mindjárt a két hidegháborús ellenség, az USA és a Szovjetunió legfőbb utódállama, Oroszország közti kardcsörtetés, amely egy másik szovjet utódállam, Ukrajna kapcsán éleződött ki, és szinte ugyanazok a fenyegetések hangzanak el, mint a hidegháborúban, miközben most teljesen más a helyzet.

Félelmek

A hidegháborúban két ellenségses társadalmi rendszer állt szemben egymással, és elsősorban a szabad, demokratikus, piacgazdaságra épülő nyugat rettegett attól, hogy a kommunizmus legyőzi, így szabadságukat az adott országok és polgáraik elvesztik.

Most a kelet felé kibővült NATO-nak ilyesmitől nem kell félnie, ugyanakkor Oroszország arra hivatkozik, hogy az ellenségesen viselkedő katonai tömb egészen közel került határaihoz, sőt, sűrűn lakott területeinek nagy részéhez, ezért további közeledése, azaz Ukrajna NATO-tagsága, vagy akár csak fegyveres támogatása számára már elfogdhatatlan.

Maga a konfliktus ugyan már lassan 8 éve, az ukrajnai narancsos forradalom óta tart, de 2021-ben ismét kiéleződött, és szinte elkerülhetetlen, hogy 2022-ben valamilyen megoldást találjanak a felek, jobb esetben tárgyalások útján. A feszültség ugyanis olyan nagy, hogy

valamely fél pánikszerű lépése, a másik oldaltól támadásától való félelme láncreakciót indíthat be.

Két megye miatt a világ

A konfliktus középpontja jelenleg a Donyec-medence, Ukrajna keleti részén az a terület, melyet többségében oroszok laknak, és a 2014-es konfliktus során szeparatista erőik vezetésével lényegében elszakadtak Ukrajnától, de Oroszország nem kebelezte be őket, szemben a Krím-félszigettel, amelynek visszaadásával komolyan senki nem számol, még ha szóban követelik is azt. Ugyanakkor bárkiben jogosan merülhet fel a kérdés, hogy

egy viszonylag kis terület miatt miért feszülhet egymásnak a fél világ?

A konfliktus alapja

Az események alakulásában sok a véletlenszerű elem, és sok a régi beidegződés. A konfliktus alapja a Szovjetunió megszűnésének napjára datálódik, ugyanis az esemény meglehetősen szerencsétlenül történt, garantálva egy sor későbbi konfliktust. 1991 decemberében Borisz Jelcin, az akkor még szovjet tagköztársaság Oroszország megválasztott vezetője Ukrajnával és Belarusszal úgy állapodott meg a birodalom megszüntetéséről, hogy lemondott a külsővé váló, még Sztálin (a Krím esetében Hruscsov) által húzott belső határok kiigazításáról, noha azok helyenként távolról sem etnikai vonalak mentén haladtak.

Jelcin aztán az önálló Oroszországnak gyenge elnöke volt, bár egyes oroszajkú területek így is fellázadtak az új államok ellen, amikbe kerültek. Putyin megjelenésével aztán

erőskezű elnöke lett a hatalmas országnak, helyreállítva annak tekintélyét és nagyhatalmi státusát, és ő már igencsak odafigyelt a határokon túli oroszok helyzetére.

Grúziában tankokkal avatkozott be, amikor a grúzok el akarták foglalni az elszakadt oroszbarát Dél-Oszétiát, Ukrajnában pedig ügyelt arra, hogy oroszbarát vezetés legyen, hisz addig nem élesedik a konfliktus.

A kiéleződött helyzet

A nyugat kezdte leginkább talán régi beidegződésből ellenségesen kezelni Oroszországot, és támogatta az érintett országokban az oroszellenes, nyugatbarát erőket, amíg azoknak sikerült forradalmakban átvenni a hatalmat, majd azt demokratikus választásokon megerősíteni.

Ukrajna esetében ezt Oroszország közvetlen fenyegetésnek tekintette, ezért a Krímet gyorsan visszacsatolta (a lakosság nagy támogatása mellett), míg Kelet-Ukrajában kirobbant, majd befagyott a szeparatista háború, és Putyin megfenyegette a NATO-t, hogy ha bevonul Ukrajnába, Oroszország atombombát dob Varsóra és Bukarestre, vagyis jelezte, hogy számára ez olyan, mintha a hidegháborúban a kettéosztott Németország határán történt volna provokáció.

Provokációtól félnek

A NATO ezt komolyan kellett, hogy vegye, 7 évig el is csendesült a konfliktus, de Joe Biden elnöksége alatt újra feszült lett a helyzet. A NATO fegyvert szállít Ukrajnának, az ukrán elnök pedig a megnövekedett támogatást bátorításnak érzi, és Oroszország attól tart, hogy a nyugatot a háta mögött tudva megkísérli a keleti területek visszaszerzését katonai erővel. Ezt Oroszország nyilvánvalóan nem hagyja, azonban a harcok eredményes felvételéhez könnyen előfordulhat, hogy Ukrajnát több oldalról kell megtámadnia. Így aztán most

mind a két oldal provokációtól fél, amikor a másik oldal akár csak egy kisebb mozgást támadásnak vél, és beindítja saját hadműveletét.

Az atomveszély

A helyzet azért különösen veszélyes, mert ha a NATO komolyabban, akár csak fegyverszállításokkal beavatkozik a kialakuló háborúba, akkor Oroszország olyan veszélyesnek találhatja a helyzetet, hogy végső esetben az atomfegyver bevetését is mérlegelheti. Ezzel persze a NATO vezetői is tisztában lehetnek, nem véletlen, hogy mind a két fél tárgyalásokat szorgalmaz, hogy legalább ezt a veszélyforrást felszámolja, még ha a konfliktust magát nem is sikerül rendezni.

A Teherán-Tel Aviv tűzfészek

A másik konfliktus ugyancsak alapvetően két ország közötti, de már régóta nyakig benne vannak a nagyhatalmak. Az iráni nukleáris fegyver esetleges kifejlesztéséről van szó, melyet a világ korábban meg tudott gátolni, azonban azáltal, hogy Trump volt amerikai elnök felrúgta az Iránnal kötött hathatalmi megállapodást, ismét veszélyessé vált a helyzet, hisz most Irán szabadon fejleszti nukleáris kapacitásait, és egyszer már lett meglepetés, amikor Észak-Korea a vártnál korábban atomfegyvert állított elő.

A világ nem véletlenül nem akarja az iráni atomfegyvert: ez ugyanis tényleges atomháborúval fenyegetne Irán és Izrael között.

A szunnita muzulmán Irán korábban is feyegetőzött Izrael elpusztításával (noha távol van tőle, és az Izrael körüli síita arab államokkal rossz a kapcsolata: egyedül a libanoni szunniták támogatása indokolhat bármilyen fellépést), és miután az iráni rendszer alapja a vallási fundamentalizmus, a fenyegetés nem feltétlenül üres beszéd, sokan tartanak attól, hogy adott esetben a perzsa állam be is váltaná azt.

Nem lehet hibázni

Érthető módon a leginkább érintett Izrael bármit megtesz, hogy erre ne kerülhessen sor, így hangoztatja, hogy ha a világ nem jut eredményre, és egy bizonyos szintig előrehalad Irán a fejlesztésben, akkor ő nem kockáztat: szétzúzza az iráni atomprogram helyszíneit. És a veszély itt következik: ugyanezt Irakban sikerült megvalósítani 1981-ben, de Irán több helyen, esetenként hegyek belsejében, mélyen a föld alatt fejleszt. Ha Izrael lép,

nem hibázhat: addig nem hagyhatja abba a műveletet, amíg minden célt el nem ér, hogy a programot legalábbis évekkel visszavesse.

Erre elvileg alkalmasak hagyományos fegyverei, de ha ezek mégsem elegendőek, kénytelen lehet egy vagy több kisebb nukleáris eszközt bevetni, hisz szó szerint hegyeket kell megmozgatni, lerombolni.