„Kínának az orosz kudarc lehet az érdeke az ukrán háborúban”

Kína láthatóan nem akar belekeveredni az ukrán háborúba. Moszkva nem kap érdemi támogatást Pekingtől.

Valószínűleg azért sem, mert Kína érdekeinek jobban megfelelhet, ha a keleti szomszédunkban zajló invázió orosz kudarccal ér véget. Ha ugyanis Putyin győzedelmeskedik, akkor minden bizonnyal csak tovább fog nőni az orosz politikai vezetés egyébként is óriási önbizalma,

a figyelmüket pedig Ukrajna térdre kényszerítése után valószínűleg Közép-Ázsiára szegeznék.

Ez pedig Kínának nem érdeke - mondta el Sz.Bíró Zoltán történész, Oroszország-kutató az előadásában, amelyet szerdán a Magyar Közgazdasági Társaság Nemzetközi Gazdasági Szakosztályának a meghívására tartott.

Az egyik ütközési pont Kína és Oroszország között, Kazahsztán lehet. Az olajban gazdag ország egyik nagy riválisa a 90-es években Üzbegisztán volt, ám azután, hogy a szénhidrogének ára a 2000-es években elkezdett növekedni egyértelmű lett, hogy a posztszovjet térség közép-ázsiai szubrégiójában gazdasági értelemben Kazahsztán lesz a legjelentősebb állam.

Egyre inkább távolodnak Oroszországtól miközben Kína felé közelednek.

Moszkva és Kazahsztán között a viszonyt az is rombolta, hogy az orosz politikai osztályban többen is utaltak rá, hogy Kazahsztán egy részét valójában hozzájuk kéne csatolni.

Beszédes, hogy a Sanghaji Együttműködési Szervezet őszi csúcstalálkozója előtt a kínai elnök a kazah fővárosban világosan leszögezte:

Kína minden tekintetben és messzemenően támogatja Kazahsztán szuverenitásának a megőrzését.

Nem véletlen, hogy még februárban amikor Putyin az ukrán invázió előestéjén önálló államként ismerte el a Donyecki és a Luhanszki Népköztársaságot, Kazahsztánban jelezték: ők nem fognak hasonlóan eljárni.

Sz. Bíró Zoltán részletesen beszélt az előadásában azokról a változásokról, amelyek a posztszovjet térségben zajlottak le.

Egyebek mellett külön kitért a transzkaukázusi régióra, ahol sokáig úgy tűnt, hogy a legnagyobb jólétre Azerbajdzsán tesz majd szert. Az ország gazdasága főleg 2005-2006 magasságában táltosodott meg, amikor a kiépült vezetékeknek hála felpörgött a kőolaj- és a földgázexport.

Az „olajdollárok” főleg a fővárosban csapódtak le, a vidéken már kevesebb látszatja volt a növekedésnek.

Mostanra viszont egyértelmű, hogy a hirtelen jött bővülés kifulladóban van.

A térség sajátos sikertörténete lett Grúzia, amely a 2003-as „Rózsák forradalma” után olyan hatásosan fordult a nyugat felé és modernizálta a gazdaságát, hogy az egy főre eső GDP terén megelőzték Azerbajdzsánt is. Bár a mérete miatt - hisz több mint kétszer annyian lakják mint Grúziát - továbbra is Azerbajdzsán maradt a térség legjelentősebb állama.

Az előadásban taglalt három transzkaukázusi posztszovjet ország háromfelé húz: Azerbajdzsán Törökországgal fűzi egyre szorosabbra a politikai kapcsolatait, Grúzia a nyugat felé nyitott, Örményország viszont kényszerűségből Oroszországra igyekszik támaszkodni.

Bár sokszor inkább kevesebb mint több sikerrel. Amikor két éve kiütött a hegyi-karabahi háború Azerbajdzsán és Örményország között, utóbbi nem kapott érdemi segítséget Moszkvától.

Valószínűleg azért nem, mert az azerieket Ankara támogatta, Oroszország pedig nem akart közvetlen konfliktusba keveredni a törökökkel.