Új világrend jön, ha tetszik, ha nem

Az utóbbi években egy sor olyan múzeum nyílt Kínában, amely a Kommunista Párt „dicső múltját” igyekszik bemutatni a látogatóknak. Pekingben áll mind közül a leghatalmasabb, amely külön szekcióban mutatja be miként alázták meg a külföldi hatalmak az országot mielőtt a Párt az ország élére állt.

A betérőknek nem is lehet kétséges, hogy az állami szervezők szerint Kína történetének legérdekesebb része épp most zajlik. A jelenlegi vezetővel Hszi Csin-pinggel foglalkozó részleg szinte rátelepszik a bemutatóra.

Akárcsak az említett múzeumok, a politikai vezetés tettei is egyértelművé teszik: bár szívesen révednek a múltba egy merőben új jövőt akarnak építeni.

Hszi Csin-ping kínai elnök közvetlen elődjei rendszeresen a diplomácia fontosságát hangsúlyozták. A Mao-t követő Teng Hsziao-ping nem csak hogy mindent megtett, hogy jó viszony alakuljon ki az USA-val és Japánnal, de arról is igyekezett gondoskodni, hogy soha többé ne kerülhessen egy olyan diktátor az ország élére, mint amilyen Mao volt, akinek a hosszan elnyúló uralmát 1949 és 1976 között az elhamarkodott politikai döntések jellemezték,

amelyek tönkretették a gazdaságot és tíz milliók halálát okozták. A személyi kultuszt leváltotta egy pragmatikus vezetési formára, amely segített az ország gyors modernizálásában. Kína kis túlzással egy óriási összeszerelőüzem lett, amely a gazdasági fejlődés érdekében lemondott a nagyhatalmi ábrándokról. Legalábbis egy időre.

Amikor a jelenlegi kínai elnök Hszi hatalomra került 2012-ben már egyértelmű volt, hogy új irányba akarja mozdítani az országot. A gazdaság már ekkor is annyira pörgött, hogy előrejelzésekből világos volt: idő kérdése és az ázsiai óriás egy idő után a GDP terén az USA-t is lefogja pipálni. Ám a roppant gazdasági ereje ellenére a világpolitika színpadán Kína többnyire afféle békés óriásként viselkedett.

Hszi viszont fegyvert akar tenni az óriás kezébe, úgy hogy más formában, de visszahozza a Mao-féle személyi kultuszt.

Abban, hogy a célját elérje fontos mérföldkő volt a Kommunista Párt múlt hétvégén lezárult kongresszusa. A pártból azoknak a túlnyomó részét, akik meg merték kérdőjelezni a hatalmát már korábban eltávolították. Most Hszi köreiből a héttagú politikai bizottságba négy új tag került be. Ami pedig a lényeg: szakítva a hagyományokkal másodszor is újraválasztották, ezzel megkezdheti a harmadik ötéves ciklusát. Annyira bebetonozta a hatalmát, hogy Hszi lassan jobban emlékeztet a császárokra, mint a pártfőtitkárokra. Ráadásul minden bizonnyal akár csak Mao, a halála napjáig akarja vezetni a kínai népet.

A nyugati országok nehezen tudnak mit kezdeni ezzel az átalakuló Kínával. Hszi „birodalmában” az ellenvéleményeknek nem nagyon van hely. Az ország leggazdagabb embere az Alibaba vezére Jack Ma például láthatóan elszámította magát, amikor kritizálni merte a rendszert.

A sanghaji beszéde után rögtön vizsgálat indult a cégei ellen, ő maga pedig hónapokra eltűnt.

Egy országban, ahol a hűség értékesebb a szakértelemnél a nyugati befektetők már nem érzik magukat olyan nyugodtnak, mint régen. Mivel a gazdaságinál fontosabbak a politikai érdekek, a nagyvállalatok lába alól könnyebben kicsúszhat a talaj. Jó példa erre a sajátos kínai járvány-kezelés,

amely a drákói lezárások miatt folyamatosan bizonytalanságban tartja az üzleti életet.

De ennél is nehezebb a nyugatnak érdemi választ adni Kína katonai ambícióira. Hszi alatt, ahogy telnek az évek egyre több szó esik a hadsereg fejlesztéséről. Peking jó eséllyel már most is a világ második számú fegyverkereskedője és pont abban az Afrikában vetik meg mindinkább a lábukat, amely hamarosan a legnépesebb kontinenssé fog válni.

Nem véletlen, hogy az első tengeren túli haditengerészeti bázisát is Afrikában hozta létre Kína még 2016-ban.

Közben a kínai elnök Tajvan „beolvasztása” kapcsán is egyre harciasabban fogalmaz. Hszi a napokban nem csak azt szögezte le, hogy világszínvonalú haderőt fognak létrehozni, hanem azt is, hogy leverik a szeparatista törekvéseket és nem tűrik Tajvan függetlenedési törekvéseit. A cél jó ideje egyértelmű: 2050-re olyan haderőt akarnak létrehozni, amely képes megnyerni bármilyen háborút.

Kétségünk se legyen: ha eljutunk erre a szintre, akkor a világban mindenütt Kínáé lesz az utolsó szó.

Hszi törekvéseire Amerika és Európa merőben másként reagál. Az Egyesült Államokban mindkét nagy párt támogatja a Kína-ellenes politikát. Nem csak a hadsereg-fejlesztés terén igyekeznek tartani a lépést Pekinggel, de a kínai gazdaságot is próbálják megtorpedózni.

Ezért is rendelt el Washington egy olyan export-korlátozást a napokban, amely akadályokat emel a mesterséges intelligenciához és szuperszámítógépekhez használható chipek Kínába irányuló kivitele előtt. Ezzel is az ázsiai ország technológiai iparát igyekeznek visszafogni.

Európa azonban egyelőre nem akarja felvenni a kesztyűt.

A múlt héten az Európai Tanács elnöke Charles Michel például kiemelte: Brüsszel a szisztematikus konfrontációt el akarja kerülni Pekinggel. Bár az unió érdekeit érvényesíteni kell, fontos, hogy a kölcsönösség és a kiegyensúlyozottság jellemezze a Kínával ápolt gazdasági kapcsolatokat.

A holland miniszterelnök Mark Rutte a mostani EU csúcs után azt is leszögezte: az EU nem működhet az Egyesült Államok "meghosszabbított karjaként".