„Az életért harcolok, mert ahhoz értek” - Beszélgetés Cserhalmi Györggyel

Megnyugtató ilyen könnyednek látni.

Kétségtelen tény, hogy túléltem a múzsáimat, s bár a derű nagyon gyilkos fegyver is tud lenni, még a honderű is, amennyiben harsány, most minden okom megvan, hogy fülig érjen a szám, nincs már miért szomorkodnom.

Pedig régen lobbanékonyabb voltál. Könnyebben rúgtad ki magad alól a széket.

Az gyakran manír volt, ami kell ebbe a szakmába, vagy nem kell, nem tudom. Én akkor is jól éreztem magam.

Egyszer nyilatkoztad, hogy leginkább a szerelem hívja elő a jobbik énedet.

Na, akkor egy pillanatra most beszakadt kicsit a levegő. Mielőtt a feleségem meghalt, egy éven át beszélgettünk és nem csak őt ismertem meg jobban, hanem magamat is. Megismertem és elfogadtam, s ez mindenképpen az ő érdeme volt.

Jó hallgatni, ahogy a régi dolgokról beszélsz, ugyanakkor szintén Te mondtad, hogy a nosztalgia a halál előszobája.

Volt valaha egy társaság, akik havonta összejártunk. Ma már csak én élek egyedül közülük. Előtte állandóan sztorizgattunk az ötvenes- és a hatvanas évekről. Egyik alkalommal rájöttem, hogy egyszerűen későn érkeztem közéjük, s arra gondoltam, ide nem kéne többet jönnöm, mert kinőttem ebből az anekdota műfajból, amit egyébként az irodalomban gyönyörűnek tartok

Elengedted a múltat és megpróbálsz a jelenben élni, sőt egy kicsit a jövőt is fürkészve,

Csak a jövőbe lehet és érdemes fektetni. A jelennel nem érdemes foglalkozni, egy pillanat alatt múlik el, a jövőben is van persze huncutság, mert még meg sem született máris kacsintgat és hiteget.

Úgy hírlik, hogy formálódik a kezed alatt egy Napló, amiben megírod a Téged foglalkoztató dolgokat. Értsük ezt úgy, hogy nyomon követhetjük a napjaidat?

Nem. Egyrészt nem magamról írom a legtöbbet, természetesen benne vagyok, miként a felmenőim is, a szüleim, a testvéreim, a nagyapám. Foglalkozom benne a szakmámmal is. És a múló napokkal, bár olyankor nem mosolygok annyira. S csak áttételesen érinti az aktuális dolgaimat, például amikor egyik alkalommal el akartam indulni valahová, hirtelen megtorpantam és arra gondoltam: Gyuri, megint negyven évesnek öltöztél közel a hetvenöthöz. És gyorsan lecseréltem a nadrágomat, mert nyomta a kényes részeket. Ilyen értelemben viszont igen, érinti az aktualitásokat.

Egy napló nem nélkülözheti az anekdotákat, nem beszélve arról, hogy hány nagyszerű pillanat párologna el a semmibe, ha nincs, aki tovább adja megőrzésre.

Akiket tiszteltem, a mestereimnek tartottam, benne lesznek. Mint Őze Lajos bácsi, akiről senki nem hinné el, de a próbák és az előadások előtt kötögetett. Rendes kötőtűvel, egy sima egy fordított. Egyik alkalommal magához intett, éppen a lift környékén ült, akkor viszont horgolt valamit, de annyi időre megszakította a horgolást, hogy a szemembe mondja: „fiam, ha szidja a rendszert, akkor azt olyan ocsmány nyelven tegye, hogy ne merjék följelenteni”. Imádnivaló ember volt. Szoktam róla mesélni a növendékeimnek is.

Ez a történet is egy közös kincs része, kár volna, ha ködbe vészne, még akkor is, ha voltaképpen a múlt ködlovagjairól beszélünk. Meglepne, ha nem volna kiadói érdeklődés a készülő naplód iránt.

Nem adom. A lányomnak Sárának írom, mivel, ha valamikor mégis meghalok biztosan megkeresnék ezekkel a történetekkel és én azt szeretném, ha tőlem tudná meg, hogy ki vagy mi volt az apja.

Sajátos fejezete a gyermekéveidnek, hogy 9 évesen javító- nevelő intézetbe kerültél. Egy őszintén szembenéző múltidézés segítheti a magunk megismerésében, de a szülői indítékok feltárásában is, hogy mi miért történt.

Ez egy javító- nevelő intézet volt, másként fogalmazva egy átnevelő tábor és a jövőre nézve nem csak az volt benne az érdekes, hogy miként alakította az ott élő kisfiúk jellemét, a lényeges az volt, hogy kiderült: a családi történetek, adomák nem egészen a valóságról szóltak. Mivel ezek a történetek általában be vannak aranyozva. Komoly kerettel látják el a mesélők, majd hirtelen kiderülhet, hogy nem is úgy történt.

Nagyon korán komoly iskolát kaptál az élettől.

Kiképzést inkább.

Hogy álltál a betyárbecsülettel, aminek érettebb, súlyosabb formáját hívhatjuk férfibecsületnek is. Például, hogy nem leszünk árulók semmilyen helyzetben.

Az már hazulról jőve sem fért bele. Nem kellett hozzá javító, mert evidencia volt. A másik ilyen evidens dolog volt, hogy nincs nyafogás. Nincs olyan emlékem még az osztálytársaimról sem, hogy bárki panaszkodott volna, ha valami baj volt az iskolában. Ha valaki ilyennel ment volna haza, hogy így meg úgy néztek rá, olyat kapott volna az apjától, hogy szaltózva röpül ki a zoknijából. Nem úgy voltunk nevelve és mégis rendben vagyunk.

Ma már ez nem túl népszerű dolog.

Tudom és biztosan más lenne, ha most elmondaná otthon egy gyerek, hogy 8 éves korában a fiú zuhanyozóban felmosóronggyal verték össze, aztán rányitották a hideg vizet. Mi viszont, ha ilyen történt kussoltunk, s inkább visszaadtuk.

Vagyis otthon nem volt a szülők felé árulkodás?

Nem, mert semmi közük nem volt hozzá, ráadásul egy idő után úgyis kiderült. És fizikailag is rendben voltunk, mert mindehhez jött még a versenysport. Vívóedzésekre és versenyekre jártam és megismertem, hogy mit jelent az egészséges versenyszellem. Ami nem arról szól, hogy odaállunk és megöljük egymást, hanem legyőzzük, és ha én kapok találatot, akkor fölteszem a kezemet és jelzem. Hidd el, nagyon jó érzés bevallani a találatot. Én voltam az egyetlen vidéki fiú az osztályban és a vidék becsületét tartani kellett, s hogy jobb fizikai állapotban voltam, azt leginkább a sportnak köszönhetem.

Az életed során főleg csapatokhoz tartoztál, olyanokhoz, mint a kaszkadőrök, a Jancsó-fiúk, a Katona József Színház alapítói. Az utóbbi időben viszont az írás és az olvasás felé fordultál, mindkettő eléggé magányos elfoglaltság.

Érdekes, mert naplót mindig írtam és az olvasásra is mindig szakítottam időt. Legföljebb, ha választanom kellett a Velencei kalmár színpadi változata vagy Clemenceau életrajza között, akkor biztosan Clemenceau-t választottam, de utána jöhetett a Velencei kalmár is. Ráadásul ebben a kérdésben kicsit sznob is vagyok. Jó, nem állok ki az ablakba, az erkélyre olvasni, vagy nem ülök ki egy parkba, csak lássák, hogy olvasok. A hatvanas években még nyolc kiló könyvvel a hónunk alatt közlekedtünk.

Erősítésnek sem lehetett rossz.

Többről nem is szólt, legföljebb még arról, hogy lássák milyen műveltek vagyunk. Azóta viszont tudom, hogy egyszerűen nagyon jó olvasni. Általában reggel 5-kor kelek és 7-ig 8-ig olvasok. Közben lecsúszik egy-két kávé, de tudom pontosan, hogy az olvasás által ötről a hatra jutok.

A közösségben, csapatban töltött idők közül melyik volt legnagyobb hatással Rád?

A Katona József Színházban töltött idő, amilyen talán csak egyszer van egy évszázadban. Annyira exponált volt számomra az az idő, hogy ma is pontosan emlékszem szinte minden pillanatára. Arra is, hogy mekkora citromot nyomtam a Papp Zoli kezébe, amikor bementem a színpadra és arra is, hogy a próba után ivott nagyfröccs esetében mennyi buborék volt a pohárban.

Legutóbb fölmerült annak lehetősége, hogy visszatérsz egy Antigoné előadás szereplőjeként a Radnóti Színházba. Végül ez elmaradt.

És amiatt bántott, hogy akkor Porogi Dorka még nem kapta meg azt rendezőként, ami járt volna neki. És nem akartam, hogy ez arról szóljon, hogy mert nem vállalta a Cserhalmi. Sokat beszélgettünk, nagyon szimpatikus volt, jó lett volna megcsinálni, de nem működött. Úgy meg nem lépek színpadra pusztán kötelességtudatból, hogy bármikor elmehet a hangom. A szemébe mondtam: Dorka ide figyelj, nincs zsákbamacska, a kezelések hatására még elmegy a hangom és akkor semmi. Muszáj őszintének lenni egymáshoz akkor is, ha az fáj. Attól vagyunk önazonosak. Már Shakespeare is megmondta: „Légy hű önmagadhoz”! Nekem Latinovits Zoltán mondta a szemembe, hogy: ”Ne legyél kis Latinovits! Van neked saját neved, Cserhalmi. Akkor legyél Cserhalmi!”

Latinovitsot, mindig is a mesterednek tekintetted, sőt őrzöl néhányat a Neked írt leveleiből. Lesz olyan, ami felbukkan a naplódban.

Ez azért érdekes, mert egyszer ezeket a leveleket kölcsön adtam valakinek és nem adta vissza, viszont Zoli nekem írt utolsó levele ki van állítva a balatonszemesi Latinovits emlékházban, vagyis, ha idézni akarnám, el kellene oda mennem és lemásolni. És ezért bocsátottam meg az illetőnek, ezért nem vertem meg, mert ott méltó helyen van.

Készült egy másik írás is, a Magyar Művészeti Akadémiának írt székfoglalód. Úgy hallani, már-már szamizdatként terjed.

Ebből a naplóba csak 17 oldalnyi kerül a megírt hatvanból.

Nem fájtak az elhagyott oldalak?

Nagyon fájt, de állítólag így jobb lett.

Igaz, hogy néhányan feszültek az ebben leírtak miatt?

Nem tudom, hogy miért, hiszen szelíd és derűs írás, azzal együtt, hogy néhányan jelzés értékűen bokán lettek rúgva. Tudtam egyébként, hogy székfoglalót kell írni, közben azonban jött a járvány, s mire fölkértek szinte kész is voltam. Ahogy elkezdtem egyre tágult és tágult, mígnem elkészült, én meg ott álltam, hogy akkor mi a fene ez?

És milyen lett?

Az ember általában tudja, ha valami jót csinál és ez igaz arra is, ha jót ír. Amúgy XIX. századi módszerrel készült, miként a napló is, spirál füzetbe, gyöngy betűkkel, néha elküldtem Bereményi Gézának 10-15 oldalt, aki mérhetetlenül hasznos tanácsokat adott és megtisztelő számomra, hogy időt szakított erre. Néha forszíroz valamilyen kronológiát és igaza is van, de én már mást látok. Egy teljesebb képet, ami az érzelmi logikám szerint működik. A szellemi részével nem nagyon foglalkoznék.

Szeretnéd, ha a jövőnek szólna?

Feltétlenül olyan igénnyel írom, és szégyellném magam, ha a lányomnak valami szemetet adnék. Mindez a jövőnek szól. Paul Virilio építész, filozófus mondta,” amelyik épület nem a jövőnek készül az puszta telekspekuláció”. Furcsa módon ilyen a színházban is van. Fölmegy a függöny és az első gesztusokból megszólalásokból tudod, hogy nem a jövőnek készült.

Kicsit még a múltnál maradva, az előző rendszer megkülönböztetett figyelme elkísért Téged is azokban az időkben? Miként tudtad megúszni, akár a pártba való belépést, akár a beszervezést? Tudjuk, hogy voltak ilyen-olyan módszerek, a szintén Jancsó köreihez tartozó Pintér Georg operatőr például a barátaival együtt azzal a szöveggel hárította el a megkeresést, hogy „alkoholisták vagyunk és alkalmatlanok az önkritikára”.

Ebből az első igaz is volt. Engem is be akartak szervezni, egy Trombitás Tibor nevű alhagynad volt, aki ezzel kísérletezett, aminek a vége az lett, hogy elzavartak és kivágták utánam a személyimet meg mindent az utcára. Azzal akartak megfogni, hogy a nővérem elment 1975-ben Svájcba és próbáltak megzsarolni. Nekem szegezték a kérdést, hogy milyen viszonyban vagyok vele? Mondtam, hogy testvéri viszonyban. Ha nem hiszik, kérdezzék meg az anyámat. Erre kidobtak. Ezzel együtt ezt nem lehet megúszni, én is kutattam a rendszerváltás után és nagyon nehéz dolgokkal szembesültem.

A lányod, Sára készített egy filmet „Drága besúgott barátaim” címmel, ami eléggé felkavaró módon szembesít ezekkel a dolgokkal. Amik Téged nagyon közelről érintettek, különösen egyik legjobb barátod, Bódy Gábor filmrendező esete.

Na, Gábor nem úszta meg. Ő az életével fizetett. Nemrég olvastam el Tarr Béla egy írását a Gáborról és hihetetlen, hogy közvetlenül a halála után mennyire pontosan beletalált Bódy lényegébe. És miközben ma már minden kutatható, engem már nem ez a része érdekel, hanem az egyéni áldozatok, egy lenyűgöző személyiség, ami oda lett.

Ez már a múlt. A jövő felé fordulás viszont új esélyekkel kecsegtet, ha történetesen nem voltunk jó férjek, jó apák, de újonnan még itt van a lehetőség, hogy jó nagyapák legyünk.

Így van, de bocsánatot kérek, a jövő sem mondott le rólunk, Itt vagyunk, élünk, valami terve még lehet velünk.

Arról is beszéltél nemrégiben, hogy aki életben marad, annak lelkiismeretfurdalása van.

Nem tudom, hogy miért, talán hazulról hoztam a nagymamámtól, akinél minden nap el kellett számolni a lelkiismeretemmel, hogy mit tettem aznap. Református vagyok és a kálvinizmusnak éppen ez a lényege, hogy rossz a lelkiismeret, ha valakinek sok pénze van, vagy ha kap egy kiemelkedő gázsit egy szerepért. Nem szégyelli, csak nem érzi túl jól magát.

Három gerincműtéted volt, majd jött a legrosszabb: a rák. Tényleg nincs mit szégyellni, hogy legyőztél mindent.

Inkább hálás vagyok. Amikor a gerincemmel volt a baj, három hónapig nem tudtam járni. Aztán látott Varga Péter Pál az utcán és szólt a Rudolf Petinek, hogy ennek nagyon rossz vége lesz. Majd behívott hétfőre és közölte velem, hogy szerdán megoperál. A rákhoz is úgy álltam, hogy a rákkal harcoljanak az orvosok én az életért harcolok, mert ahhoz értek. Ezért sem traktálom a betegségeimmel az unokáimat. Azt sem tudják, mi az, hogy fájdalom, betegség. Kvázi bölcsek. És rögtön elkapják, ha nem olyan intenzitással veszek részt a velük való foglalatoskodásban. Akkor bajban vagyok, mert otthagynak. És az a legnagyobb égés.

Ezek szerint nem csupán tanulnak, hanem tanítanak is?

Arra, hogy velük is tudjál azonosulni, ha kell. Közben, ha megteszed rájössz, hogy sokkal jobb gyereknek lenni, mint felnőttnek (nevet). Abban a pillanatban, ha belemész a játékba és ugyanúgy elhiszel mindent, megnyílik előtted a világ. Csak kár, hogy olyan gyorsan vége lesz.

Rengeteg időt töltöttél gyerekként a nagyapáddal, a szüleid közül édesanyád operaénekes volt Debrecenben, édesapád pedig cipelte magával a hajdani katonatiszti élet nyomasztó terheit. Mire tanított meg nagyapád?

Ő volt a nagy mesemondó és jó volna nekem is úgy jelen lenni az unokáim életében, mint ő volt jelen az enyémben, csak az a különbség, hogy mi a nagyapámmal egy fedél alatt laktunk, vagyis ő mindig ott volt nekem. A pandémia alatt én is sokat voltam az unokáimmal, és megtapasztaltam, hogy mennyire nyitottak és befogadók. Van bennük egy jófajta kíváncsiság. És eredendően erdésztechnikus vagyok, tudok nekik mondani ezt-azt, amikor az erdőben sétálunk. És nem is hinnéd mennyi minden belefér ezekbe a beszélgetésekbe. Egy gyerek képes előhívni olyan dolgokat, amiket akár szellemiségnek nevezhetünk és tud ezáltal vezetni olyan dolgok felé, amit senki más nem tud kihozni belőled csak egy gyerek.

Fotó: Stekovics Gáspár