Komoly töréspont a háborúban a szupertankok körüli botrány 

Az elmúlt hónapokban Németország volt Európa feketebáránya, mert nem volt hajlandó sem Leopard harckocsikat szállítani, sem más Leopard használóknak engedélyezni, hogy saját német harckocsijaikat átadni Ukrajnának.

Berlin álláspontja, mindvégig következetes volt: csak akkor hajlandó lépni, ha az Egyesült Államok is ad saját Abrams tankjaiból Kijevnek. Washington ettől következetesen elzárkózott arra hivatkozva, hogy saját tankjai túlságosan bonyolult rendszereket tartalmaznak, nagy fogyasztásúak, sok karbantartást igényelnek és olyan technológiákat is alkalmaznak, amelyek nem adhatóak át harmadik félnek.

A nemzetközi közvélemény ebben a vitában Németországot választotta bűnbaknak, jótékonyan megfeledkezve az USA álláspontjáról és következetesen Berlin szemére olvasva, hogy az elmúlt évben mindig csak hosszas vonakodás, néha tagadás után volt csak hajlandó átadni kritikus rendszereket.

Washington, és szimpatizánsai joggal „takarództak” azzal, hogy tankok nélkül is az amerikai segély önmagában meghaladja a többi országét, és a háború első napjaitól fogva kritikus szerepet játszottak az orosz támadás megállításában és a Ukrajna távolmaradásában.

Bár már sokszor leírták, érdemes emlékeztetni, hogy Washington az elmúlt majd egy évben 111 milliárd dollárnyi segélyt hagyott jóvá (ennek csak egy része katonai és ennek elköltése is éveket fog igénybe venni).

A német-amerikai vita két hete kulminálódott Ramsteinben, ahol az Ukrajnát támogató koalíció gyűlt össze, hogy egyeztesse a tavaszi harcokra készülő Ukrajnának szánt segélyeket.

Mindenki azt várta, hogy itt végül beadja a derekát Berlin, a nyomás elviselhetetlenül erősnek tűnt, a német védelmi miniszter lemondott, az új minisztert alig egy nappal a pénteki találkozó előtt nevezték ki.

Eredmény azonban nem született, csalódottan tért haza mindenki a hétvégére. Ehhez képest robbant bombaként a hír a következő hétfőn, hogy kompromisszum született, a németek elérték a céljukat és az USA is hajlandó lesz adni az Abrams tankokból.

Chicken game Leopard módra

A chicken game (magyarul néha gyávanyúl játéknak fordítják) egy amerikai eredetű „játék”, ahol két autós száguld egymás felé és az veszít, aki előbb rántja el a kormányt.

Németország valami ilyesmit játszott azzal, hogy tudta, Ukrajnának szüksége van a német tankokra, viszont a járulékos veszélyek és a politikai költségek miatt nem akart egyedül lépni és eszkalálni az ukrán-orosz háborút. Azt is tudta, hogy várt tavaszi hadjáratok miatt az időfaktor kritikus, azaz meg kell egyezni minél előbb, hogy a kiszállított tankok bevetésének legyen értelme és segíteni tudják az ukrán kormány elképzeléseit.

Miért a Leopard harckocsik jelentik a megoldást, mikor még 4-5 másik harckocsi típus is van Európában és az USA-ban?

Azért, mert ezt több mint egy tucat európai ország használja, sokan a hidegháború után leállított, a Bundeswehr készleteiből eladott példányokat, azaz van egy fajta (ha nem is teljes) hasonlóság számos használó altípusai között.

A harckocsik különböző változataiból több mint 3500-t gyártott, és bár ma jóval kevesebb aktív belőle, ha több ország csak egy kis mennyiséget ad, a végén mégis kijöhet a szükséges mennyiség.

A karbantartás, pót- és a fogyóalkatrészek, a kiképzés és megoszlik a tagok között, így még jobban eloszlanak az erőfeszítések.

Ritkán látunk olyat, hogy Amerika megmásítsa döntését valamilyen külső hatás eredményeként.

Németországnak most ezt érte el, amikor végül rákényszerítette Washingtont, hogy módosítsa szándékait és mégis adjon az Abrams harckocsijaiból az ukránoknak.

Az időfaktor most nagyon fontos

Ez egyértelmű német politikai siker, mert elsősorban a politikai felelősség vágyott megosztásáról van. Az Abramsek - szemben a Leopardokkal - nincsenek kéznél, nem fognak tavaszra a harcmezőre érni, akár egy évbe is beletelhet mire megkapja Kijev azt a 31 darabot, amit Biden elnök igért. De a lényeg, hogy egy nem német vezetéssel történik a döntés, hanem közös amerikai-német döntéssel. Ezt érte el Berlin. Az amerikai döntés megváltoztatása még egy dologra rávilágít.

A nemzetközi közvélemény általában túlzóan jóindulatúan és magától értetődően fogadja az amerikai álláspontokat.

A Pentagon illetékesei régóta hangoztatták fenntartásaikat az Abramsek átadása kapcsán a technológiai kihívásokat hivatkozva. A nyugati think-thankek szakértői ezt magától értetődőnek tekintették, ellenvélemény alig, kemény szakmai kritikák pedig egyáltalán nem hangzottak el, senki sem ostorozta Washingtont, hogy a technológiai részletekre vonatkozó kifogások valójában a politikai kibújás becsomagolását szolgálják.

Mi várható a megállapodás után?

Ukrajna már 2022 tavaszán jelezte, hogy két páncélos dandárnyi nyugati katonai segélyt szeretne. Ez egy-egy harckocsi zászlóaljat és két-két páncélozott harcjárműből álló zászlóaljat jelentene. Ez utóbbira már korábban megállapodások születettek, amikor azt olvastuk a hírekben, hogy az USA M2 Bradley-t, a németek Mardert, a svédek CV-90-st fognak adni.

Ezek a harcjárművek arra vannak, hogy a gyalogságot szállítsák a harckocsikat kísérve és közepes kaliberű fegyvereikkel, maguk is leküzdjenek mindent célt, ami az útjukba kerül (a harckocsikon kívül).

A friss hírek szerint a „Leopard koalíció”, azaz az európai és kanadai alkalmazók együtt (beleértve a nem NATO tag svédeket és finneket is), most a két harckocsi zászlóalj (80-88 darab) mennyiségét próbálják meg összerakni tavaszra. Németország 14 db A6os verziót küld, Lengyelország szintén 14-t ajánlott fel, Hollandia 18-t (ezek mindegyikét Berlintől lízingelte idáig).

Ez már 46 darab, a másik durván 40 darabot Kanada, Spanyolország, Portugália, Finnország, Norvégia, Svédország és Norvégia adhatja össze. Hogy ki mennyit, azt pontosan nem tudni, mindenféle számok röpködnek és lehet a végén még a London felajánlott 14 Challenger2 harckocsit is hozzáadják.

Az biztos, hogy ennyi altípus üzemeltetése rémálom lesz a logisztikai szempontjából, de ezt az ukránok is tudják. Számukra most az elsődleges szempont, a két páncélos dandár ott legyen márciusra a frontvonalakon, amennyire csak lehet kiképzett személyzettel. Ez sem lesz egyszerű, mert generáció- és szemléletváltást kívánnak a nyugati technikák, amire hetek-hónapok lesznek csak elsajátítani.

Miért kell olyan sokat várni az amerikai tankokra?

Az Egyesült Államok 31 Abrams harckocsit ajánlott fel, ami az amerikai terminológiában egy zászlóaljnyi erő (a németeknél pl ez 44 darab harckocsi). A 400 millió dolláros csomag azonban nem csak a tankokat, hanem a zászlóalj teljes járműkészletét, karbantartórendszerét, lőszer és alkatrészjavadalmazását is tartalmazni fogja.

Az Abrams-t gyártó General Dynamics már évtizedek óta nem gyártott új harckocsit, csak a több ezres zárolt készletből újít fel, alakít át annyit, amennyire éppen az amerikai hadseregnek vagy a külföldi megrendelőknek szüksége van.

A gyár megrendelései jelenleg le vannak kötve, ugyanakkor szemben az eddig gyakorlattal, az amerikai hadsereg nem tud átadni saját rendszerben levő készleteiből, mert a harckocsi páncélzata olyan egyedi, gyengített urániumot is tartalmazó páncélzattal van ellátva, amit nem lehet exportálni. A külföldi vevőknek szánt harckocsikat ilyenkor úgy alakítják át, hogy egy másik kompozit páncélzatot kapnak. Ez a magyarázata annak, hogy Ukrajna csak újonnan „gyártott” Abramseket kaphat, azokra viszont több hónapot, akár egy évet is várni kell, mire sorra kerülnek a gyárban.

Így aztán az amerikai harckocsik nem lesznek ott tavasszal Ukrajnában a harcokban, és ez világít rá igazán, hogy Berlin szándéka, hogy közös német-amerikai erőfeszítés legyen a tanksegély, elsősorban szimbolikus volt. A felelősségben közösen kell osztozni, ugyanakkor a németek vállalták, hogy az ő tankjaik lehetnek az első a nyugati harckocsik közül, amelyeket megsemmisülni látunk az orosz páncéltörő rakéták tüzében.

Persze másképp is „elsülhet” a dolog, mert ha az ukrán hadsereg újabb sikereket lesz képes aratni, az a német harckocsik leendő export sikerének is megágyazhat, amelyre egyébként – éppúgy, mint az amerikaiak – a németek sincsenek felkészülve a gyártókapacitás szempontjából.

A szerző a Külügyi és Külgazdasági Intézet vezető kutatója, a Károly Gáspár Református Egyetem tanára.