Néhány elfeledett film-klasszikus, amelyek elé érdemes leülni

Lifeboat (1944)

A ’Mentőcsónak’ az a film, amely már koncepciójában is figyelemre méltó: ugyanis az egész egyetlen csónakban játszódik. Alfred Hitchcock ezzel a korai filmjével akarta bizonyitani a hitetlenkedőknek a ’film erejét’. Megmutatta, hogy nem kellenek nagy totálok és több helyszínes történet, hogy egy film hatásos legyen. És a Mentőcsónak varázsa az, hogy miközben valóságos kamara-drámává zsugorodik a helyszín, mégis roppant filmszerű marad az egész.

A történet egyik különlegessége, hogy a forgatás alatt még mindig zajló második világháború idején játszódik.A feszültségkeltés mestere, Hitchcock az egyik legizgalmasabb thrillerét tette le az asztalra: sehol egy fölösleges beállítás vagy dialógus. A szereplők egytől egyik érdekesek és rejtélyesek.

El Chucho Quién Sabe? (1966)

Ez a mozi gyönyörű példa arra, hogy spagetti westernt nemcsak a Dollár-trilógiáról ismert Sergio Leone tudott jól csinálni. Damiano Damiani munkája ráadásul a műfaj egyik első ’politikai’ filmje is. Míg a korábbiak igen sajátosan kezelték a történelmi és a földrajzi tényeket, addig itt az egyik elsődleges szempont volt, hogy a mexikói forradalomról pontos képet adjanak. A direktor annyira büszke volt erre, hogy még a western jelzőt is kikérte magának.

A forgatókönyvért az a Franco Solinas felelt, aki minden idők legjobb háborús filmjét az ’Algír csatát’ is papírra vetette. A jelenetek pedig vibrálnak a Leone-szintű hangulattól. Ám bármilyen jó is legyen a sivatagi akció vagy a vonat-rablás, mégis a filmvégi „csattanó” teszi a ki az i-re a pontot.

Goya’s ghosts (2006)

Milos Forman már a 80-as években beírta magát a filmtörténelem lapjaira, a Mozart életét bemutató Amadeus-al.

Forman a 2006-os filmjében újfent az életrajzi filmek világához nyúlt, ezúttal a világhírű festő, Francisco Goya életébe nyújtott betekintést. A kezdés még nem túl erős, ám aztán kiderül a turpisság: ez a film nem is igazán Goyáról szól, hanem a korról, amiben élt. Van itt minden: napóleoni háborúk, francia megszállás, majd a brit felszabadítás. Goya pedig mint valami háborús tudósító megfest minden borzalmat, ami körülötte zajlik, a francia katonák brutalitásán át a szegény emberek nyomoráig. Forman ügyesen ugrál az egyre terebélyesedő történetben.

Néhol pár percen belül országokat ugrálunk át és vissza, de még sincs azaz érzésünk, hogy kapkod. Remek és izgalmas képet fest a spanyol történelem egy fontos korszakáról.

Roma, cittá aperta (1945)

Olaszországban még az összes fontosabb út szétbombázott állapotban volt és a házakon még ott voltak a golyó-ütötte lyukak, amikor Roberto Rossellini kamera-végre kapta a német-megszállás ellen küzdő hazafiak hősies történetét. A helyszínek mindenesetre rendkívül autentikusak voltak, mivel a forgatáskor az újjáépítési folyamat még nem kezdődött meg. A kizárólag természetes fények mellett felvett alkotásnál a színpadias jelleg, mely olyannyira velejárója volt a 40-es évekbeli filmeknek, teljességgel hiányzik. A gesztusok, a párbeszédek és a jelenetek még a sarkított jellemek ellenére is oly igazinak hatnak, mintha egy dokumentum-filmet néznénk.