Orvosi titkok: döbbenetes történetek a hazai idegsebészetről

Mi késztette arra, hogy az idegsebészetet, ezt az érdekes szakterületet válassza?

Már az egyetemen is foglalkoztatott, szerencsére az 1990-es évek elejétől az Országos Idegsebészeti Tudományos Intézetben dolgozhattam. Egy évvel később kerültem a Szent János Kórházba, ahol részt vettem az Idegsebészeti Osztály megalapításában. Pályámon a mérföldköveket 1993 óta számolom, ugyanis ekkor kerültem ki Svédországba, ahol szakmailag rengeteget fejlődtem. Ennek az volt az oka, hogy itt találkoztam először a sztereotaxiás idegsebészettel.

Ez mit jelent?

Agyi célzó berendezéssel végzett műtétről van szó, amelyet a Parkinson-kórral, a kézremegéssel kapcsolatban alkalmaztak. Persze már korábban is rájöttek arra, ha egy bizonyos részt az agyban elroncsolnak, akkor a remegés megszűnhet, de a lényeg az, hogy nincs közben bénulás, azaz megmaradnak a hasznos mozgások. Ez azért fontos, mert a kézremegést már évszázadok óta próbálták megszüntetni, még a nyaki ideg átvágásával is próbálkoztak, de előfordult az agykéreg kivágása is.

Véletlenül derült ki, ha egy részt az agyban elroncsolnak, akkor megáll a remegés.

Svédország után Svájcban is tanulmányoztam a funkcionális idegsebészetet, köszönhetően a világhírű Siegfried professzornak. A funkcionális ebben az esetben azt jelenti, hogy nem szervi eredetű elváltozásról beszélünk, hiszen ez a betegség nem látszik az agyban, szemben egy daganattal vagy egy vérzéssel. Képalkotó berendezést kell használnunk, amely segítségével feltérképezzük az agyat. Ez régen röntgen volt, ma már vagy MR, vagy CT.

Mikortól kezdte alkalmazni itthon a külföldi tapasztalatait?

Ahogy visszatértem hazánkba, azt láttam, egy új szakterületet sikerül meghódítanom, olyannyira, hogy azóta idegsebészeten belül a funkcionális területről születik a legtöbb tudományos közlemény. Úgy jöttem vissza Magyarországra, hogy az eljárást még senki nem csinálta a régiónkban. A remegés és a Parkinson-kór műtéti kezelésére 1996-tól először az úgynevezett hőkezeléses eljárást alkalmaztam, ami egy speciális elektródával végezhető rádiófrekvenciás roncsolásos technika.

Szenzáció volt, hogy a 70-75 fokos hevítés hatására már a műtőasztalon megszűnt a beteg kézremegése.

Ezt a módszert váltotta fel húsz évvel ezelőtt a mély agyi stimuláció, amelynek már volt anyagi része, hiszen implantátum igényről beszélünk. Milliméteren belül pontossággal dolgozunk! Ez nem jelenti azt, hogy ma már nem alkalmazzuk a korábbi eljárást, de nem ez a gyakoribb, hanem az újabb technika.

Ez miben más, mennyiben korszerűbb az előzőnél?

Nem kell az agyszövetet elroncsolni, a hatást beültetett elektróda érintkezőjére adott gyenge ingeráram fejti ki. A fizikai paramétereket lehet változtatni, vagyis a hatás szabályozható. Előfordul, hogy a páciens saját magának állítja be a leginkább hatásos értékeket. Az első műtéteknél még etikai engedélyre volt szükségünk, hiszen soha nem csináltak ilyet itthon.

Kitől lehetett a „zöld jelzést” beszerezni?

A tudományos kutatás etikai bizottságtól, amelynek elnöke akkor Vizi E. Szilveszter volt. Az egészségbiztosító is pozitívan állt hozzánk, viszont azt válaszolták, hogy abban az esetben térítik meg egyedi finanszírozással a rendkívül költséges implantátumot, ha az ideggyógyászati és idegsebészeti szakmai kollégiumok ezt jóváhagyják.

Igen ám, de az akkori ideggyógyászati és az idegsebészeti szakma elzárkózott a támogatásunktól.

Kényes ügy ez. Valószínűleg szakmai, illetve intézményi féltékenységi indokok miatt halasztódott az állami támogatás. Magyarul: miért pont a János Kórházban végeznénk az első ilyen beavatkozást? Akkori árfolyamon 5-6 millió forintba került egy ilyen műtét. Végül az első beavatkozáshoz az implantátumra a Neuron Alapítvány a családtól gyűjtötte össze a forrást, beteget a Bécsi AKH-ba vittük ki ottani neurológussal és idegsebész professzorral véleményeztetni, mivel itthon rajtam kívül még nem értett ehhez az eljáráshoz senki.

Mikortól szállt be az OEP?

Az első műtétet 1998 novemberében végeztem, az első 10 beteg után, a sikereket, illetve a gyógyulási statisztikákat látva 2002-től a OEP is elkezdte finanszírozni a beavatkozást. Az első operált betegem, másfél éve halt meg, tehát több évtizeden át sikerült meghosszabbítani az életét.

Gundel Gábor, akinek Magyarországon harmadikként ültették be 1999 januárjában
az agyi pacemakert Parkinson-kór miatt a Szt. János Kórház Idegsebészetén.
Nemrég volt kontroll vizsgálaton.

Mi történik a műtét alatt?

Itt nincs mesterséges roncsolás az agyszövetben, hanem elektródákat helyezünk az egyik, vagy minkét oldali törzsdúci területbe. Elektromos áram segítségével a kórosan túlműködő agyi területeket, magokat ingereljük, azaz stimuláljuk.  

Jól értelmezem, hogy agyi pacemakerről beszélünk?

Abszolút. Ennek a hatására az idegsejtek nem képesek – a bizonyos mozgászavar-betegség tüneteiért felelős – kóros üzeneteket, utasításokat kiadni és továbbítani. Az agyi elektródára az ingeráramot kívülről szabályozható, bőr alá beültetett impulzus generátor, azaz pacemaker juttatja.

A betegség, azaz a remegés mérséklődhet, avagy teljesen megszűnhet az agyba ültetett pacemaker hatására.

Az agyi pacemaker beültetése többféle mozgászavar kezelését is forradalmasította. 

Például?

A Parkinson-kór mellett ilyen a disztónia, azaz az akaratlan izom-összehúzódások által kiváltott végtagmerevség vagy kóros testtartás. Gyakori az esszenciá­lis tremor is, azaz a kéz- és/vagy fejremegés, illetve a szklerózis multiplex, agyvérzés.

Valálik István műtét közben (Fotó: Papp László)

De említhetem a koponyasérülést vagy a stroke okozta mozgászavarokat is. Csak úgy, mint a kényszerbetegek kezelését, vagy a Tourette-szindrómásokat, akiknél ismétlődő rángások, esetleg irányíthatatlan mozgások és hangadások együttesen jellemezők. 

Szerényen beszél a múltról, illetve a jelenről, de mégiscsak ön az első szakember ennek a két módszernek itthoni meghonosításában. Kollégái hogyan fogadták „úttörőségét”?

Kezdetben gyanakodva! Ám ahogy az első betegem után jöttek a többiek, egyre több társam nyílt meg. Így robbantunk be az európai idegsebészi élvonalba. Olyannyira, hogy az Európai Funkcionális Idegsebészeti Társaság végrehajtó bizottságába is bekerültem.

Tágult a kapcsolatrendszer, özönlöttek a betegek?

Persze. Ekkor már nem lehetett halogatni, hogy a magyar szakirodalomban a funkcionális idegsebészetet egy kerek, egésszé formáljuk. Ezt egy 629 oldalas könyv formájában sikerült elkészíteni, amelyért a Magyar Tudományos Akadémia nívódíját kaptam.

Húsz év alatt ma már jóval túl vagyunk ezer beavatkozáson.

A beültetett pacemekerek egy része csere volt, mert az eszköz pár évig működik. Ma már bőrön át újratölthető neurostimulátorokat is alkalmazunk. A kulcscsont alatti területen a bőr alá ültetjük, a betegnek pedig adunk egy „távirányítót”, amellyel bármikor állíthat a műszeren.

Nem kockázatos a paciensre bízni a kalibrálást?

Szó nincs erről, az orvos által megengedett határokat nem lépheti túl és a tapasztalat is az, hogy néhány kivétellel ezt igen jól kezelik. Ám van a műtétnek még egy különlegessége, mégpedig az, hogy éber állapotban végezzük az agyi elektróda beültetését.

Meséljen erről, hiszen a laikus számára furcsán hangzik, hogy agyműtét közben beszélget az orvos a beteggel.

Azért fontos a folyamatos kommunikáció, mert az elektródákat, amelyek az elektromos ingert eljuttatják a remegés megállításához, vagy a mozgás javításához esetleg a látóideghez, a mozgató- és érző pályákhoz, esetleg beszéd- vagy a szemmozgatás beidegzését biztosító pályákhoz meglehetősen közel kell elhelyezni. Folyamatosan tesztelnünk kell.

A beteg a műtét közben filmet nézhet, akár zenét hallgathat, beszélhet velünk, így szűrjük ki, hogy ne legyen mellékhatás.

Gyakorlatilag a kommunikáció sikere mutatja, hogy jó helyen járunk, illetve jól dolgozunk. A műtét első fázisa az éberségi állapot, ekkor „foglalkoztatjuk” a pacienst, majd utána altatásban dolgozunk tovább. Maga a beavatkozás három-négy órán keresztül tart, de az előkészítéssel, a számítógépes munkával eltöltött idő akár ötre, hatra is megemelheti ezt.

A „számítógépes munka” alatt mit ért, miről van szó?

A műtét precíz tervezéséhez a CT és MR képeket felhasználó számítógépes tervezőprogramra van szükség. Eleinte egy német programot használtunk. A kétezres évek elején belekóstoltam a programozásba is és saját fejlesztésű szoftverrel kezdtem dolgozni ezekben a műtéti eljárásokban. Sokáig használtam ezt a programot, ám pár évvel ezelőtt nagyot léptünk előre, amikor Pongrácz Ferenc mérnökkel közösen kezdtünk dolgozni. Ez a háromdimenziós képalkotó technika nagyban segíti az idegpályák nagyfelbontású feltérképezését, úgynevezett MR alapú traktográfiával, amit kimondottan erre a műtéti eljárásra fejlesztettük ki. De hiába a szakképzett team, ha sok beteg későn jön az orvoshoz.

A paciens akár 75 év felett is operálható, de akadt gyermek is.

Mindezt nem győzöm hangsúlyozni, hiszen több egyetemen oktatok, illetve tartok konferencián itthon és külföldön előadásokat.

Ha már a tanítást szóba hozta, hogy áll az utódlással?

Probléma, hogy az idegsebészet nem kötelező, csupán felvehető tantárgy az orvosi egyetemeken. A motiváció fontos lenne, ugyanis nem sokan választják ezt a hivatást.

Mi lehet az oka?

Most a sikerekről beszélünk, amelyek valóban jól hangzanak, ám az egyik legnehezebb orvosi területről van szó. Folyamatosan, remegő kéz nélkül, maximális felkészültséggel, véget nem érő elméleti és gyakorlati képzéssel kell, naptól, napszaktól függetlenül szolgálni a betegeket. Fontos a nemzetközi megmérettetés is, együttműködés a külföldi kórházakkal. Sokfelé dolgoztam külföldön is, illetve vezettem mesterkurzusokat.

A kiterjedt kapcsolatrendszerének köszönhető a bangladesi sziámi ikrek szétválasztásában való részvétel is?

Úgy gondolom, a belépő a már említett pályafutás volt, illetve a magyar orvos-csoportot vezető Csókay András idegsebésszel való több évtizedes munkakapcsolat és személyes barátság. Ez azért volt fantasztikus feladat, mert el sem tudják képzelni, hogy a háttérben, illetve a „front office” területen hányan közreműködtek itthon, illetve kint is.

Hogyan került be a csoportba?

Csókay András és Pataky Gergely plasztikai sebész közel két évtizede hozta létre a Cselekvés a Kiszolgáltatottakért Alapítványt. Sok missziós küldetést végeztek, végeznek, szerte a világban. Éppen Bangladesben voltak, amikor csupán ötlet szintjén jött a lehetőség. A program az Operation Freedom nevet kapta. Elsőre nem is gondolták, de honnan is tudták volna az ottaniak, hogy mekkora beavatkozásról van szó.

Csak az előkészületek több mint ötvenezer munkaórát vettek igénybe. Óriási volt a nyomás, ám szép a kihívás.

A 2018 februárjában végrehajtott első operáció után megkezdődött a felkészülés. Hudák István, aki a világ egyik legnagyobb tudású endovaszkuláris idegsebésze, aki az ereken keresztül is képes a kóros keringési rendszer átalakítására. Ő termetette meg a lehetőséget, hogy tovább gondoljuk a műtéti sorozatot és merjünk nagyot álmodni.

Az ikrek szétválasztásában való részvétellel érkezett el a pályája csúcsára?

Tudom, hogy sikerült sok mindent elérnem. Ezúttal más volt a helyzet, ugyanis sziámi ikrek szétválasztásában való közreműködés igen ritkán adatik meg egy orvosnak. Próbáltam megsaccolni, mennyire is nagy ritkaság egy idegsebész praxisában, hogy ilyen esettel találkozik is, hiszen ez a műtétsorozat egy olyan ajándék volt az életemben, amelyet Istennek köszönhetek.

Szerintem nagyjából 15 ezer év praxis kell ahhoz, hogy egyszer egy idegsebész belefusson egy ilyen esetbe! De lehet, hogy alábecsültem. A világon csak 80 ezren vagyunk a szakmában, ráadásul 10-15 évente van egy-egy ilyen műtét, amiben néhányan részt vehetnek.

Ha megnézzük hány pilóta van a Földön, közülük hányan a vadászpilóták, ebből mennyi a kiképzett, majd fel is lőtt asztronauta, rögtön csökkenni kezdenek a számok. Az űrhajósok közül hányan tettek űrsétát? – nagyjából minden második, 228-an. Hányan jártak a Holdon? 12 űrhajós.  Érti a dolog súlyát? Ezek után próbálja elhelyezni, hogy az emberiség történetében eddig hány idegsebész vett részt ilyen beavatkozásban.

Érdekes megközelítés, csak úgy, mint maga a beavatkozás, amelyről már rengeteg szó esett. Arról viszont kevés, hogy miként történt a háttérmunka, a felkészülés.

Először az irodalmat kellett tanulmányozni. Amikor Csókay András átküldte a képeket az ikrekről, csak néztem, ámultam csendben. Próbáltam 3D-ben tanulmányozni, hogy melyik agyi rész, hol van a kislányoknál. A lebenyeket, a mozgatókérget, a törzsdúcokat, nagyon nehéz volt beazonosítani. Eltorzult anatómiát láttam. Innen indultunk. Éjszakánként nem aludtam, csak gondolkodtam-gondolkodtam. Mi hol lehet, és hogyan lehet őket szétválasztani, vagy egyáltalán megközelíteni.

A sziámi ikrek szétválasztásának legapróbb részletét megtervezték, percre pontosan beosztva - középen Valálik István (Fotó: cselekvés.org)

Mikor született megoldás?

Végül arra jutottunk, hogy Hudák kolléga még egyszer kiutazik Bangladesbe 2018 augusztusában, és elzárja a mélyebben húzódó ereket is. Közben itthon az elkészült felvételek alapján különböző eljárásokon gondolkodtunk, köszönhetően a „Parkinsonos” gyakorlatomnak. Egyre tisztábban láttunk, hol, milyen erek, idegpályák futnak, hiszen egyre több MR és más képalkotó berendezés általi képeket kaptunk, és Czeibert Kálmán rengeteg munkával készített számítógépes grafikái alapján 3D nyomtatott modellek készültek. Folyamatosan kapcsolatban voltam Csókay Andrással, Hudák Istvánnal, Pataki Gergellyel és a bangladesi kollégákkal, hang- és képrögzítő programok segítségével kommunikáltunk. Az általam javasolt eret is sikerült Hudák Istvánnak elzárnia, amely azért volt lényeges, mert ha az nem történik meg, akkor nagy lett volna a valószínűsége annak, hogy nagy vérzést kapunk a műtét alatt, és akkor annak súlyos következményei lehettek volna. Amikor a gyerekeket tavaly januárban idehozták, akkor kezdődött a maratoni hajsza.

Felmerült, hogy nem vállalja a műtéteket?

Nem. Soha. Egy percet sem gondolkoztam ezen.

Kollégáival beszéltek arról, ki bízik, illetve nem hisz a sikerben?

Persze. De ha az ember nem hisz valamiben, akkor nincs értelme. A hit nekünk különösen fontos volt. Az igazsághoz tartozik, többen is voltak olyanok, igaz más szakmából, akik mégsem jöttek ki Bangladesbe velünk a leghosszabb operációra, mert elvesztették a hitüket, illetve az ottani körülményektől féltek.

Mi fogadta önöket kint?

Erről még sosem beszélt senki, de tudni kell: arra a bizonyos leghosszabb napra feláldoztak a Föld egyik legsűrűbben lakott országának fővárosában, Dakkában, egy katonai kórházban három darab műtőt, komplett intenzív osztályt és transzplantációs egységet. Csak nekünk!

Dakka a kaotikus város, ahol feláldoztak három darab műtőt. A nyomás az orvosokon óriási volt.

Ott, ahol az átlagos népsűrűség több mint 44 ezer fő egy négyzetkilométeren. Olaszországban az arány 197 ember négyzetkilométerenként! Már két héttel a műtét előtt mindent kiürítettek. Mire megérkeztünk, már a várakozó-pihenő szobákat feltáblázták. A legújabb, legmodernebb eszközöket vásárolták meg, a miniszterelnök-asszony támogatta az egész programot. Óriási készültségben fogadtak minket.

Csókay Andrással és Dr. Pataki Gergellyel az ikrek (Fotó: cselkves.org)

Fegyveresek kísértek, minden mozdulatunkat figyelték. Óriási volt a nyomás, és ezt úgy gondolom, érzékeltették is velünk, amellett, hogy a legjobb fogadtatást és kiszolgálást kaptuk abban az intézményben, amelynek minden szeglete be volt kamerázva. Két ország nyomása alatt álltunk, az emberek a sikert várták. 30 óra, 35 tagú műtőcsapat.

Miként lehet ezt kibírni? Mikor pihennek, szükségleteiket mikor tudják elvégezni?

Egy focicsapat tagjai sem egyszerre játszanak. Magyarországon mindent kidolgoztunk, órára való beosztással, műtéti folyamatokkal. Külön protokollt kellett készíteni a gyermekek forgatására, mozgatására, altatására. Nem hagyományos műtéttel álltunk szemben.

Olyan felfokozott állapotban vagyunk, hogy eszükbe sem jut enni-inni ilyen műtét közben. Nem ez a legfontosabb.

Azt is figyeltük, hogy egyszerre csak 15 ember lehet bent a műtőben. Sok lett volna a kíváncsiskodó, ezért létrehoztuk a zárt láncú tévéközvetítést és ügyeltünk arra, illetéktelen még a környékre se jöjjön. A belépésre jogosultak nevét, belülről ragasztottuk fel az ajtóra, még véletlen se lehessen manipulálni. Így nagyjából százötven néző figyelte minden mozdulatunkat a kórház konferenciaterméből, váróhelységéből.

Felfokozott, adrenalin-növelő állapot?

Abszolút. Készítettünk egy Excell táblázatot, amelyben a tiszta műtéti időt osztottuk be, hogy mikor, melyik csapattagnak mi a dolga. Mi sebészek, a műtéti időt a vágás és zárás közti eltelt percekre, órákra értjük. Esetünkben 24 órát jelentett, a többi az előkészülettel, utómunkálatokkal telt. A valósághoz képest egy órát tévedtünk, ennyivel lett több a tervezetthez képest a tiszta sebészi műtéti idő. Úgy gondolom, remek időt futottunk. Felkészültünk arra az esetre is, ha netán ötven órás lenne a beavatkozás.

A munkafolyamat miként alakult?

Éjjel kettőkor kezdtek az altatóorvosok, azután a plasztikai sebészek, majd átadták az ikreket az első idegsebész csapatnak, akik a koponyafúrást végezték. Ekkor még nem voltam bent. A második idegsebész csapattal mentem be a kórházba reggel nyolckor, először műtő manager voltam „fülessel” kapcsolatot tartva a műtő és a többi helyiség, valamint a kórház személyzete között.   Kihangosítással, amin hallható volt, kit és mikor hívnak a műtőbe. Akárcsak a színházban a rendező és az ügyelő, mi is így mozgattuk a csapat tagjait.  

Ön mennyit volt bent?

Összesen nagyjából tizenöt órát voltam bemosakodva.

Kétszer jöttem ki. Kaptam energiaszeletet, itattak is. A másnap rettenetes izomlázam volt a műtéti mikroszkóp fölötti több órás kényelmetlen testhelyzet miatt.

Igazán akkor jött ki a fáradtság, a stressz, a feszültség. De este már készülnöm kellett, mert a következő napon előadást tartottam a kórház orvosainak a Parkinson-kórral és a remegéssel kapcsolatos műtétekről.

A szétválasztás óta több műtét is volt. Sokszor leperegnek filmkockaként ezek az események?

Igen, nagyon sokszor eszembe jut, mind az eljárás, mind a gyerekek. Mozaikként, bevillanó képekként. Persze az első monstre műtét, csak az első marad. Ez leírhatatlan érzés.

Amikor Dakkában a szállodai szobámból elindultam a műtétre, az járt a fejemben, ha visszajövök ugyanide, vajon élnek e még a gyerekek.

De azt nem tudtam, hogy mikor nyitom ki újra a szobám ajtaját.

Valálik István a kórházi dolgozószobájában: mérnöki pontossággal megtervezett életmentés születik asztalánál, majd a műtőben

A kintiek természetesnek vették, mi majd simán megoperáljuk a gyerekeket és teljes lesz a siker. Ez félelmetes volt, csak úgy, mint a legnehezebb helyzetek műtét közben.

Például?

Amikor Csókay Andrással  azt a 11 mm széles és 3,5 mm  vastag, agytörzseket összekötő szalagot vágtuk el, amelyre itthon azt a szakvéleményt adtam, hogy „elmetszése nem vezet életveszélyes állapothoz”.  Ki tudta előre, mit hoz a gyakorlat! Ez azért meleg helyzet volt.

A torkomban dobogott a szívem, hiszen orvosi szempontból a legsúlyosabb eset, amikor a fejtetőnél nőnek össze úgy, hogy harminc foknál nem nagyobb a dőlésszög.

Szerencsére idegsebészeti szövődmény, olyan, amely a műtéttel kapcsolatos, nem alakult ki. Ám több életveszélyes helyzet is volt.

Aneszteziólógusok a szétálasztott kislányoknál az intenzív osztályon

Előfordult, amikor műtét közben esett le a vérvesztés miatt a vérnyomásuk, pulzusuk, de fel sem merült hogy abbahagyjuk, a hősies harc folytatódott.Később megkapták a trópusi lázat is, amely ott járványként pusztított.  Csak azt tudom mondani, az Isten csodát tett. Nem egyszer, hanem többször. Meg persze az altatóorvosok, akik bravúrosan hozták ki a gyermekeket ezekből a helyzetekből. Meg mindenki. Az egész stáb.

Sokszor került szóba a vallás. Milyen erőt kapott?

Felekezetre való tekintet nélkül imádkozott mindenki a műtét előtt közösen. Döbbenetes. Mi külön elmentünk katolikus templomba előtte is, utána is. Persze, ez sem volt egyszerű egy muszlim országban. Ezért is kísérték minden lépésünket fegyveresek, nehogy bántódásunk essék és ezért utaztunk katonai járművekkel. Amíg a templomban imádkoztunk, nyolcvan ember vigyázott ránk, köztük több mesterlövész. Ezt szerencsére utólag árulták el, mi csak éreztük, „valami van a levegőben”.

Kollégái miként fogadták sikerét?

Az itthoni levegő más, mint a bangladesi. Ezzel elmondtam mindent?

Kint szinte nemzeti ügynek tekintették a műtétet, a miniszterelnök asszony személyesen küldött megbízottakat, kórházi és katonai vezetés minden kívánságunkat teljesített. Ők is erőn felül vettek részt ebben a programban. Az AFP hírügynökség a műtét után pár órával szinte az összes országba szétküldte a hírt, másnap a szobámba bedobott újság címoldalán voltunk. Maximális elismerés illeti a Cselekvés a Kiszolgáltatokkért Alapítványt, hiszen a feltételeket zömmel ez a szervezet biztosította, persze a Honvéd kórház is adott eszközöket.

A Szt. János kórházban, ahol ma is dolgozik, kollégái hogyan fogadták, amikor hazajött. Gratuláltak?

A betegek, nővérek és műtősnők, altató asszisztensek és más intézményből néhány orvos kolléga igen. De nem ezért csinálom. A civilek szeretete mindennél többet ér. Az ő véleményük a legértékesebb számomra.

Milyen tervei vannak? Megérdemelné a pihenést..

A koronavírus felborította a munkámat, az életemet. Akárcsak a többiekét. Sok tudományos előadáson, konferenciákon vettem volna részt tavasszal és a nyáron itthon és külföldön. Mindet le kellett mondani. Tervezett műtétek sorozata várt rám a kórházban, ezek elmaradtak, csupán életmentésre volt és van most lehetőség. Ezek gerinc és agyműtétekkel kapcsolatosak. Minden megváltozott. Fogalmam sincs mikor leszek szabadságon, ez egy új helyzet, amely szintén óriási kihivás elé állít. Az viszont kétségtelen, hogy legalább a szakirodalommal és a tudományos kutatással most többet tudok foglalkozni. Ám ez nem pótolja a közvetlen emberi kommunikációt, a járóbeteg rendelést, a rászorultakkal való személyes beszélgetést.