A polgárháború felé sodródik egy fontos ázsiai ország - Dobozi István írása

Az indokínai Burma – a Brit-India „Csipkerózsika-tartománya“ – szegény volt gyarmatként, de független országként is alapvetően az maradt. Az 1962-es katonai puccs után a tábornokok „bambuszfüggönnyel” zárták el az országot a világtól. A tábornokok Mianmarnak keresztelték át az ország nevét, a fővárost pedig a tengerparti Rangunból Nepjidába helyezték át.

Negyed évszázadon keresztül a junta még a „szocialista orientációval” is kacérkodott, amit az is tanúsít, hogy 1974-ben Fock Jenő magyar miniszterelnök „hivatalos baráti látogatást” tett a Burmai Unió Szocialista Köztársaságban.

Ez kőkemény katonai diktatúra volt. A hadsereg (Tatmadaw) egyszerre volt a tényleges állam és egy kiterjedt üzleti birodalom.

Aun Szan Szu Kjit, a demokratikus ellenzék legfőbb, karizmatikus vezetőjét évtizedekig házi őrizetben tartották.

Az etnikailag rendkívül sokszínű és mélyen megosztott országban soha nem szűntek meg a Tatmadaw és az autonómiát követelő etnikai gerillaseregek (hivatalosan: „terroristák”) közötti helyi háborúk.

A központi kormány nem tudta teljes ellenőrzése alá vonni különösen az ország északi perifériáit. A gazdaság csak kullogott a szomszédai mögött, Kínától és Thaiföldtől mérföldekkel lemaradva. Miközben például a faluvillamosítás rohamtempóban folyt még az olyan szegény szomszédokban is, mint India, Bangladesh és Laosz, Burmában megrekedt az afrikaihoz közeli szinten.

Az ígéretes fordulat az egy évtizeddel ezelőtt – óriási belső és külső nyomás hatására – elindított, a junta által vonakodva eltűrt politikai reformokkal következett be.

Szabadon engedték Szu Kjit, aki a Nemzeti Liga a Demokráciáért pártjával kiugró győzelmet aratott a 2015-ös parlamenti választásokon, majd ezt követően „államtanácsosi” címmel a miniszterelnökivel felérő székbe ült. Szinte egész Mianmar és sokan világszerte örömmámorban úsztak.

Még Barack Obama akkori amerikai elnök is, aki olyan megkülönböztetett figyelmet fordított az ötvenötmilliós ország demokratizálására, hogy hivatalosan is meglátogatta.

Magam is a távoli rajongók között voltam. Amikor azonban akkortájt a Világbank szakmai tanácsadójaként Mianmarba mentem, lelkesedésem – a személyes élmények tükrében – fékezett habzásúra változott.

Mianmar rendkívül alacsony villamosítottságú volt, a lakások csupán egyharmadában volt vezetékes áram, vidéken ennél is kevesebben. A Világbank ezért – a kormánnyal szorosan egyeztetve – rekord tempóban egy több mint félmillárd dollárra rúgó „nemzeti villamosítási projekt” készítésébe vágott bele.

A korábban tábornoki rangot viselő vidékfejlesztési miniszternek panaszkodtunk is Rangunban, hogy részünkről gyakorlatilag kész van a projekt, és rövidesen folyósíthatnánk a kamatmentes hitelt és egy jókora pénzadományt, de a kormány oldalán súlyos a lemaradás a hitel jogi előkészítésében.

Erre a miniszter előttünk felkapta a telefont, jól leteremtette az igazságügyi minisztert, és részletes utasításokkal – a tolmácsunk szerint parancsokkal – látta őt el. A tárgyalások utáni fogadáson a miniszter a fülembe sugta: „Korábban az igazságügyi miniszter nekem jelentett a hadseregben.”

Végül a parlament ratifikálta a kedvezményes világbanki hitelt, és beindult a projekt megvalósítása. A Tatmadaw-hírmalom gyorsan pörgött a fővárosban: „katonák” nélkül ezt a nagy, bonyolult világbanki beruházást soha nem ütötték volna nyélbe.

Testközelből láttam, hogy milyen törékeny, kvázidemokrácia volt ez. A minisztériumok többségét civilruhába öltöztetett tábornokok vezették. A parlament egyötöde nem választott, egyenruhás katonákból áll. Az egykori dél-afrikai átmeneti rendszerre emlékeztető eredeti terv szerint a demokratikus, polgári kormányzat és a Tatmadaw tartósan élt volna békésen egymás mellett.

A békefolyamat helyett azonban állandósult hatalmi harcokra, egymást kiszorító politikai vetélkedésre került sor 2015 után.

Szu Kji és hívei megpróbálták a hadsereg féltve őrzött privilégiumait fokozatosan lenyesegetni: az üzleti birodalmaktól (benne a zsíros kábítószer- és féldrágakő-csempészettel) a parlamenti katonai részvétel öt százalékra való csökkentéséig. A tábornokok meglehetősen elégedetlenek voltak a civil kormányzás alacsony hatékonyságával, a félmilliós, fegyelmezett hadsereggel a kezükben magukat tartották a jobb országmenedzsereknek.

A katonai hatalomátvétel újfent a levegőben lógott. Szu Kji az újabb államcsínyt a  tábornokoknak tett politikai engedményekkel próbálta leszerelni. Például azzal, hogy 2017-ben a Nobel-békedíjas ikon – a világméretű felzúdulás dacára – védelmébe vette a tábornokokat a muszlim rohingyák ellen elkövetett tömeggyilkosságokért és elüldözésükért.

Vannak olyan vélemények is, hogy Szu Kji valójában ezt cinikus, politikai önérdekből tette, látván a lakosság általános, erős gyűlöletét a „törvénytelen betolakodóknak” tartott rohingyákkal szemben.

Csak idő kérdése volt, hogy a katonáknál mikor telik be végleg a pohár. Erre az apropót a 2020 novemberi parlamenti választások szolgáltatták, amelyeket Szu Kji pártja elsöprő (83 százalékos) fölénnyel nyert meg, ami még a 2015-ös diadalnál is nagyobb arányú volt.

A katonák által támogatott párt megszégyenítően csúnyán elbukott, a tábornokok azonnal farkast kiáltottak és szabálytalannak nyilvánították a referendumot.

A nyomaték kedvéért a Tatmadaw puccsot hajtott végre, megmutatva, hogy ki a tényleges politikai úr a háznál, véget vetve a látszatdemokrácia maradékának is.

Több mint száz megválasztott politikust tartóztattak le. Szu Kjiből újra politikai fogoly lett, bírósági eljárás folyik ellene, amely már több vádpontban is bűnösnek találta őt.

Az országon polgárháborús állapotok lettek úrrá.

Tömegtámogatás hiányában a junta nem tudta konszolidálni hatalmát. A kezdetben csak Rangunra és más nagy városokban zajló tömegdemonstrációk mára országossá váltak, amelyeket a junta brutálisan ver le, talán ehhez ért legjobban.

A polgári halottak száma már meghaladja az ezerötszázat, a bebörtönözötteké kilencezer körül van. Országszerte a polgári fegyveres milíciák százai alakultak meg és Nemzeti Egység néven létrejött egy árnyékkormány.

A gazdaság mély válságba zuhant, a GDP drasztikusan csökken, a lakosság közel fele a szegénységi küszöb alá került, a közszolgáltatások összeomlóban vannak.

Mianmar vészes tempóban közelít a kudarcállam-státusz felé. Közben a hadseregből ezrével dezertálnak a közkatonák.

Hogyan reagált a külvilág arra, hogy Mianmar visszatért önmagához: ahogy korábban fél évszázadon át, ismét színtiszta katonai diktatúra lett?

Túlnyomórészt szankciókkal és a junta nemzetközi politikai elszigetelésével.

A Biden-kormány azon melegében felfüggesztette a 2013-as kétoldalú kereskedelmi egyezményt, és több hullámban gazdasági és pénzügyi szankciókkal súlytotta Mianmart. Hasonlóan cselekedett az Európai Unió is. Az IMF, a Világbank és az Ázsiai Fejlesztési Bank befagyasztotta az összes folyamatban lévő kölcsön folyósítását.

A nyugati szankciók azonban önmagukban aligha tudják jobb belátásra bírni, netán megbuktatni a juntát, amíg az élvezi a fő védnökök – Kína és Oroszország – tevékeny gazdasági és katonai támogatását, beleértve a fegyverszállításokat.

És ott van még Pakisztán, Thaiföld és Vietnám – valóságos nemzetközi autokrácialiga.  

De mintha sokasodnának a junta számára baljós fejlemények a nemzetközi porondon. Kínának nem érdeke a totális polgárháború kirobbanása Mianmarban, ami jelentős menekülthullámhoz vezethet Kína irányában.

Nem kis meglepetésre néhány hónappal ezelőtt Peking – Washingtonnal karöltve – megakadályozta, hogy a burmai junta által kinevezett képviselő elfoglalja helyét az ENSZ-ben. Min Aung Hlaing, a junta vezére tavaly ősszel nem kapott meghívót az ASEAN-államok vezetőinek csúcstalálkozójára.

A nagy nemzetközi nyomásnak engedve két nagy multi (Chevron, Total) januárban bejelentette, hogy kivonulnak Mianmar földgázszektorából. A földgáz az ország legfontosabb exportterméke.

A katonai diktatúrák sem nőnek az égig.

A sokat tapasztalt burmai rezsim számára gyakorlatilag már nem létezik számottevő belső politikai legitimitás, a külső pedig korlátozott és napról-napra vékonyodik.

Ám korai lenne kijelenteni, hogy a junta napjai meg vannak számlálva. Az azonban nagyon valószínűnek tűnik: az idő nem a tábornokoknak, hanem az egyre szervezettebb nemzeti, demokratikus ellenállásnak dolgozik.

A szerző a Világbank egykori vezető közgazdásza.