A Budai Vár rejtélye – Nap, mint nap láthatjuk őket, mégsem tudjuk, miért épültek

A Vár festői utcáin járva érdemes a nyitott kapukra vetni egy pillantást. A középkori eredetű polgárvárosban ugyanis számos olyan házat találni, amelynél a bejárat után közvetlenül egy sajátos „hungarikum” látható. A falakban kialakított íves megoldásokról van szó, melyeket „gótikus ülőfülkéknek” hívnak. A beszédesnek tűnő elnevezés ellenére a történészek máig nem tudják biztosan, hogy mégis mi célt szolgáltak. Annyi világos, hogy a késő-középkorban roppant népszerűek voltak: csak a Budai Várban 60-nál is több gótikus ülőfülke található. De az egykori Magyar Királyság területén több helyen is lehet hasonlóakra bukkanni, így többek közt Sopronban, Pozsonyban és Székesfehérváron is.

Bár ilyen építészeti megoldások Nyugat-Európában is akadnak, de egy valamiben a magyar példák elütnek: az elhelyezkedésük ugyanis egészen sajátos azzal, hogy közvetlenül a bejárat után alakították ki ezeket, ráadásul nagy számban.

Több teória is létezik a funkciójuk kapcsán:

• A házakhoz tartozó személyzet egy része ülhetett a kivájt részekben. Így várták a betérő vendégeket vagy a saját urukat.
• A tulajdonos a gótikus fülkékkel mutatta meg mennyire tehetős. Aki betért, rögtön láthatta a ház gazdagságát.
• Árupadként használták őket és könnyebbé tették az italozást. „Minden budai polgár szabadon mérhette borát, ha a hajnali harangszó előtt cégért tűzött ki. A borozgatás kényelmesebbé tételére gondolhattak, ezért építették e díszesen faragott-épített ülőbútorokat, és az eléjük állított kecskelábú asztalokkal több kényelmet nyújtottak, mint a mai talponállók” – vélte a téma egyik szakértője Pereházy Károly.
• Az őrök, akik a ház védelméről gondoskodtak néha itt pihenhettek meg.
• A textilkereskedelemben kaphattak kulcsszerepet. A posztóvégek lerakására használhatták őket, főként, ha a textilanyagot a kocsiról a raktárba szállítás vagy az utcai sátras árusítás előtt válogatni kellett – szól Czagány István művészettörténész teóriája.

A múlt fekete foltjai

Ha háborúkról van szó, a történelem lapjai rendszerint egész átfogó képet nyújtanak nekünk a múlt eseményeiről, viszont a hétköznapi élet apróságairól sokszor túlságosan is hiányos a tudásunk. Ahhoz, hogy meglepő rejtélyekre bukkanjunk, nem is kell a középkorig szaladnunk. Elég csak bő száz évet visszahajtani a naptárban. A viktoriánus korban például elterjedt volt a tehetősebb helyeken, hogy a tálalásnál három szóróeszközt raktak ki az asztalra: az egyikben bors, a másikban só volt, de hogy mi volt a harmadikban? Nem tudjuk. Teóriák persze itt is vannak. Talán szárított mustár vagy cukor volt benne, de ahogy a téma egyik nagy ismerője, Bill Bryson is leszögezte: biztosat nem tudunk.

Épp így azzal sem vagyunk tisztában, hogy a Római Birodalomban miért „gyártottak” annyi 12 oldalú, nyitott, maroknyi fémeszközt, amelyek elsőre olyanok mintha furcsa játékok lennének. Az ásatások során eddig úgy 130 darab ilyen dodekaéder került elő. Amikor meg kéne magyarázni, hogy az ókori mesterek miért vesződtek az elkészítésükkel, a történészek egyértelmű választ nem tudnak adni. A régi időkben senki nem vette a fáradságot, hogy írjon róluk, minden bizonnyal azért, mert annak idején roppant magától értetődő volt a használatuk. Az utókor viszont leírások vagy árulkodó rajzok híján, hiába gyártja az elméleteket, biztos magyarázattal nem tud szolgálni.

Egy római dodekaéder